Csütörtök este 6 óra volt. A hideg, esős decemberi napon a látogatók már elhagyták a BTM Vármúzeumát. A múzeumi dolgozók is távozóban voltak. A teremőrök utolsó kötelező körbejárásukat teljesítették. Mindent rendben találtak, így szokásos módon 6 óra 30 perckor már a legutolsó páncélajtón is kattant a zár. Szokványos este lehetett volna, ha nem kezd el vakító fénnyel világítani a Szent István-terem falában egy hétszer szentelt gyertya. A mágikus erővel bíró gyertya hatására a múzeumban különös erők léptek működésbe. Honnan került oda a gyertya? Ki gyújtotta meg? Biztosat nem tudhatunk, de a Szent István-terem építése során égve maradhatott és így falazhatták be.
Az esti múzeumi csendet szokatlan zaj, vitrinek zörgése törte meg:
- Én most, kérem, a férjuram idekeveredésének históriáját mesélém el szíves engedelmükkel: Az száműzött időutazó Mátyás király, az középkorból érkezék vala az XXI. századba, ahol a múzeumban kiállítják a használati eszközeinket és a városban lehetetlen ruhákba öltözött boszorkányok lakoznak. Mátyás nem önszántából érkezék vala az ötkerekű, ló nélküli szekerek világába. Száműzeték a törökök által. Mátyás szeretne vala minél hamarabb visszajutni az saját korába, mert nehéz eligazodni lészen egy olyan világban, ahol az árnyékszék a házban lészen. Így jövendünk végül mi ez mostani jövendőbe. Hogyan mennőnk vissza az múltunkba, az lenni megoldatlan kérdés.
Ekkor hirtelen nagy zörgés, csörömpölés támadt, megszakítva ezzel a letűnt korok emlékeinek panaszáradatát. A műtárgyak hirtelen megmerevedtek, mert azt hitték, hogy eljött a reggel és az első teremőrök érkeztek az ajtókat kinyitni. De még az éjfél sem múlt el. Akkor vajon mi okozhatta ezt a furcsa zajt? Amint az ablak irányába fordultak, egy reneszánsz szfinx szobrot vettek észre, ami kívülről kopogtatott a csőrével. Egy kályhacsempén lévő sárkánykígyó segítőkészen már nyitotta is az ablakot:
A következő percekben sustorgás indult el a régiségek között. Azon tanakodtak, hogy a Palota melyik termében tartsák meg a múzeumi tárgyak éjszakai találkozóját.
hogy ez a terem sajnos már elpusztult.
Miután mindenki megérkezett, lihegve befutott lapjait lobogtatva és a jelzőzsinórját csattogtatva a Képes Krónika. Így már teljes létszámban voltak jelen.
Ezután nagy egyetértésben és műtárgy tudatukban megnyugodva az István torony felé vették az útjukat, mivel ez volt mindannyiuk kedvenc kilátóhelye, hiszen kiváló panorámát nyújt a városra, a Dunára és Buda hegyeire.
A toronyban egy mennyezetig érő zöld fenyő fogadta őket, amelynek gyökere a torony padlójába nyúlt. Senkinem nem volt ötlete, hogy honnan került oda, de a tűlevelek illata, a gömbdíszek csillogása és a méhviaszgyertyák fénye igazi meghitt karácsonyi hangulatot kölcsönzött. Valahonnan halk karácsonyi dallamok szűrődtek be.
Bár a gótikus szobrok nehezen oldották meg a villa használatát kéz hiányában, de nekik ez elnézhető volt. - Eme kedvelt eledeleket ezen szerkezetekkel s ne kőkezekkel kell ennem? – kérdezte Torkos jogosan.
Pontban éjfélkor a poharak és tányárok csörgése, csámcsogások, beszélgetések, nevetések zaja egyik pillanatról a másikra megszűnt. A műtárgyak visszakerültek eredeti helyükre, elevenségük semmivé lett. Ameddig világított a hétszer szentelt gyertya megállt az idő. Most viszont elaludt a gyertya és az idő visszazökkent a szokásos kerékvágásába. Ha valaki megnézné a múzeum éjszakai kamera felvételeit semmi különöset nem látna. Érdekes módon a riasztóberendezések sem léptek működésbe az éjjeli mozgásokra. Mindezt megmagyarázza, hogy a régiségek időn kívül élték meg ezeket az eseményeket, így nem maradt látható nyomuk, mi mégis betekintést nyerhettünk titkos életükbe.
Az esti múzeumi csendet szokatlan zaj, vitrinek zörgése törte meg:
- Hát ezt nem hiszem el! Valakik teljesen belekönyökölnek az oldalamba! – méltatlankodott egy középkori családi kőcímer. Bosszankodásával arra utalva, hogy milyen kellemetlen, amikor három címerből mindig ő a középső. Mivel ilyenkor nem csak egy, hanem két oldalról könyökölnek bele. Ez akkor is zavaró lehet, ha egy kőcímer elméletileg érzéketlen.
- Ez egy semmiség, ahhoz képest, ami velünk történt! Kérem szépen, mi rosszul vagyunk összerakva! Jó lenne, ha valaki értesítené azokat a restaurátorokat, akik bennünket helytelenül állítottak össze. Nekem például a kezem eredetileg a terem túlvégében lévő szoborhoz tartozott. Ezt a pontatlanságot! Igazán figyelhettek volna jobban! Pedig az idegenvezetők szerint mi vagyunk a Vármúzeum gótikus sztárjai. Ennek tükrében több törődést is fordíthattak volna ránk. – mérgelődött valaki a gótikus szoborcsoportból.
- Ebbe az ügybe nekem is van beleszólásom. Ez itt csak a másolatom. Aki olyan híres, mint én, tudja, hogy milyen stresszes száznál is több példányban létezni. Nem elég a rengeteg saját ügyem, hanem még a többi száz példány ügyét is én intézem. Ez egyszerűen felháborító! Arról nem is beszélve, hogy kevesebb ránccal és kilóval is ábrázolhatott volna a festő. Egyébként pedig muszáj volt pont ideakasztani engem? Ez a kárpit iszonyatosan kemény. Ettől a többszáz éves álldogálástól tönkremegy a lábam! – visszhangozták zengve a falak Mária Terézia királynő fenséges nyűglődését.
- Én most, kérem, a férjuram idekeveredésének históriáját mesélém el szíves engedelmükkel: Az száműzött időutazó Mátyás király, az középkorból érkezék vala az XXI. századba, ahol a múzeumban kiállítják a használati eszközeinket és a városban lehetetlen ruhákba öltözött boszorkányok lakoznak. Mátyás nem önszántából érkezék vala az ötkerekű, ló nélküli szekerek világába. Száműzeték a törökök által. Mátyás szeretne vala minél hamarabb visszajutni az saját korába, mert nehéz eligazodni lészen egy olyan világban, ahol az árnyékszék a házban lészen. Így jövendünk végül mi ez mostani jövendőbe. Hogyan mennőnk vissza az múltunkba, az lenni megoldatlan kérdés.
Ekkor hirtelen nagy zörgés, csörömpölés támadt, megszakítva ezzel a letűnt korok emlékeinek panaszáradatát. A műtárgyak hirtelen megmerevedtek, mert azt hitték, hogy eljött a reggel és az első teremőrök érkeztek az ajtókat kinyitni. De még az éjfél sem múlt el. Akkor vajon mi okozhatta ezt a furcsa zajt? Amint az ablak irányába fordultak, egy reneszánsz szfinx szobrot vettek észre, ami kívülről kopogtatott a csőrével. Egy kályhacsempén lévő sárkánykígyó segítőkészen már nyitotta is az ablakot:
- SSSSzegíthetek? Mit ssszeretnél ésssz ki vagy te?
A következő percekben sustorgás indult el a régiségek között. Azon tanakodtak, hogy a Palota melyik termében tartsák meg a múzeumi tárgyak éjszakai találkozóját.
- Én a mai összejövetel helyszínéül a gótikus nagytermet javasolnám. – szólalt meg a gótikus szoborcsoportból Százszorszép, a virágos övet viselő lovag.
- Remek! Remek! Eme hely fergeteges lehetne eszmecserénkre és mennyei eledelekre. -hagyta jóvá a javaslatot Torkos, a fej nélküli torzó.
- Khm…Khm…Amondó lennék, hogy pompázatos lakoma kerekedjék, ömlesztve vala minden földi jóval, patakokban folyjon a bor, annyi mártásos, fűszeres hússal, hogy szinte szakadjék le belé az asztal vala, de nem itten vala, hanem inkább a díszterem gyönyörűséges falai között légyen! – szólalt meg Mátyás mély, dörmögő hangján.
hogy ez a terem sajnos már elpusztult.
- Én is tennék egy indítványt, ha megengedik: a Reneszánsz kőemlékek terme mind méretben, mint kulturáltságában kiváló helyszínt nyújtana. – szólt közbe Mária Terézia királynő.
- Ezzel a javaslattal csak egyetérteni lehet, méltóságos királynő. – helyeselte a felvetést Beatrix királyné. Kézfelnyújtással jelezze, aki elfogadja Mária Terézia királynő ötletét. Természetesen kéz hiányában (itt egy kéz nélküli szoborra utalt) más módon is lehet jelezni.
Miután mindenki megérkezett, lihegve befutott lapjait lobogtatva és a jelzőzsinórját csattogtatva a Képes Krónika. Így már teljes létszámban voltak jelen.
- Van-e valakinek ötlete lészen arra vonatkoztatni, hogy száműzetésem a török által hogyan szüntetheték meg vala? – vágott izgatottan a közepébe Mátyás király.
- El kell árulnom Önnek, mivel én időben előrébb járok, hogy a török veszély már elmúlt, illetve, hogy is mondjam…az idő előrehaladtával meg fog szűnni. Nyugodt szívvel visszatérhet a saját korába, a magyar nemzet túléli a török hódítást. – nyugtatja meg Mátyást Mária Terézia.
- És velünk mi lesz? – kérdezte Százszorszép, a virágos öves lovagszobor. Keressünk egy új restaurátort, aki jobban kiegészít, összerak, lefest minket?
- Én azon a véleményen vagyok, hogy Önök minden hibájukkal, hiányosságukkal, töredékességükkel a múlt hitelességét tartják fent. Semmi szükség teljes újjászületésre. Úgy igaziak, ahogy vannak és valóban maguk a gótikus sztárok a múzeumban. Az összecserélt testrészek által még közös tudatot is nyerhettek. – fejtette ki véleményét a műértő és műkedvelő Beatrix királyné.
- Most az én problémáim következnek. El sem tudják képzelni, micsoda nyomást jelent az uralkodással járó feladatok elvégzése. – vetette fel türelmetlenül Mária Terézia a saját gondjait.
- Na de mélyen tisztelt Királynő! Az uralkodással együtt járnak bizonyos kötelezettségek, aminek eleget kell tenni, akár tetszik, akár nem. Az élet néha puliszka, néha tejföl, ahogy mondani szokás. Ha a puliszkánál tartunk, akkor is tudjuk, hogy jönni fog a tejföl. – érvelt rendkívül meggyőzően a szfinx.
- Bár én meg sem szólaltam egész idő alatt, mégis választ kaptam a saját kérdésemre az elhangzottakból. Attól féltem, hogy idejétmúlt vagyok és nem tudom felvenni a versenyt a mai könyvekkel, de megértettem, hogy nem is kell, mivel én, vagyis mi műtárgyak vagyunk, a múlt egy-egy szelete, amik nem pótolhatóak, egyediek és úgy jók, ahogy vannak.
- Éljen! Éljen! – hallatszott mindenfelől.
Ezután nagy egyetértésben és műtárgy tudatukban megnyugodva az István torony felé vették az útjukat, mivel ez volt mindannyiuk kedvenc kilátóhelye, hiszen kiváló panorámát nyújt a városra, a Dunára és Buda hegyeire.
A toronyban egy mennyezetig érő zöld fenyő fogadta őket, amelynek gyökere a torony padlójába nyúlt. Senkinem nem volt ötlete, hogy honnan került oda, de a tűlevelek illata, a gömbdíszek csillogása és a méhviaszgyertyák fénye igazi meghitt karácsonyi hangulatot kölcsönzött. Valahonnan halk karácsonyi dallamok szűrődtek be.
- Tökéletes lészen a helyszín, az időpont és a hangulat egy karácsonyi lakomához, úgy véleményezem. – indítványozta Mátyás. Egy csettintésére a semmiből hirtelen terülj-terülj asztalkám jelent meg előttük. A hímzett abrosszal, magyallal és fagyönggyel díszített asztalon legalább 10 fogásos királyi lakoma várta, hogy hozzá lássanak az egybegyűltek. Volt ott a jégveremből előkerült vaddisznópecsenye tárkonyos mártásban, sáfrányos pávasült, roston sült halak, torták.
Bár a gótikus szobrok nehezen oldották meg a villa használatát kéz hiányában, de nekik ez elnézhető volt. - Eme kedvelt eledeleket ezen szerkezetekkel s ne kőkezekkel kell ennem? – kérdezte Torkos jogosan.
Pontban éjfélkor a poharak és tányárok csörgése, csámcsogások, beszélgetések, nevetések zaja egyik pillanatról a másikra megszűnt. A műtárgyak visszakerültek eredeti helyükre, elevenségük semmivé lett. Ameddig világított a hétszer szentelt gyertya megállt az idő. Most viszont elaludt a gyertya és az idő visszazökkent a szokásos kerékvágásába. Ha valaki megnézné a múzeum éjszakai kamera felvételeit semmi különöset nem látna. Érdekes módon a riasztóberendezések sem léptek működésbe az éjjeli mozgásokra. Mindezt megmagyarázza, hogy a régiségek időn kívül élték meg ezeket az eseményeket, így nem maradt látható nyomuk, mi mégis betekintést nyerhettünk titkos életükbe.