Este van. Az utcán már csak a sárga fényű lámpák pislákolnak, s ez az utca egyetlen fényforrása. A távolban még hallatszik egy elhaladó autó zúgása, de aztán a hang megszűnik, és immár falusi csend ül az útra. Már minden ember a fűtött otthonában tartózkodik, persze a történetek nem izgalmasak kivétel nélkül.
Itt, ebben az igaz történetben – ez utóbbi nagyon fontos – egy aranyszőke hajú, Eszter nevű lány a kivétel, ugyanis levéltáskával a vállán éppen a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum épülete felé tart. Mikor odaér a kivilágított múzeum elé, körbepillant egyszer még, megnézi a díszes ajtót, a plakátokat, majd belép az épületbe.
Belülről már ismerős minden: át a folyosón, lifttel a harmadikra, jobbra és utána pedig…Várjunk! Ki tudja, mennyi idő lesz, amíg átveszik a levelet? Lehet, hogy fél óráig is eltart, tehát első állomás a ruhatár! – gondolta magában Eszter, majd beszállt a liftbe. – Mínusz egyes szint! – Észre sem vette, hogy a keze félrecsúszott, és a 0-gombra nyomott. Amikor kiszállt, nem értette, hol van. Igyekezett ismerős utat találni. Elindult jobbra, zsákutca. Visszament a lifthez, hogy megnézze, hová került, de azt már elhívták. Már éppen hívni akarta a felvonót, amikor megpillantott egy táblát, amin ez a felirat állt:
Gótikus szobrok kiállítás
Esztert mindig is érdekelték az ilyen rejtélyes leletek. Egyszerűen feledésbe merült a levél, melyet a múzeumban dolgozó saját Édesapjának kellett vinnie. Szokása szerint körülnézett, majd belépett a terembe.
A sok mozdulatlan kőalak mintha ugyanolyan mérges arcot vágott volna. A lány letette táskáját, és körbejárta a kiállítást. Volt itt fejetlen vagy lábatlan, kartalan vagy arctalan, hajtalan, orrtalan és még sorolhatnánk... Ezeket még nagyon-nagyon régen a földbe dobták… - Nem lennék szívesen a helyükben! Azta! Ez a féloldalt lelógó kalapos fej nagyon érdekes! Mintha egy vezér lenne! Nagyon szép! Na meg ez a kicsit repedt fejű, félig nyitott szájú a homloka köré tekert kendővel! - Ámulva nézte a 600 éves tárgyakat. - Ezek a szobrok ilyen csonkítottan, hiányosan is szépek!
Eközben több emelettel feljebb két ember beszélgetett.
-Nem értem, hol lehet a fontos levél! – szólt egy kissé mély hang. - István azt mondta, legkésőbb ma este megkapom.
-Talán hétfőn megkapjuk. Köszönöm a túlórázást, János, már utolsók vagyunk az épületben.
Összeszedték a sok papírt, kupacokba rakták, lekapcsolták a világítást és hazaindultak.
Nem sokkal később Eszternek eszébe jutott, hogy van még egy feladata. Kiment a teremből, hogy megkeresse, hová kell eljutnia. Csakhogy a folyosók mind sötétek voltak, sehol egy lélek! - Lehet, hogy bezártak?!- gondolta rémülten. A kapuhoz rohant, lenyomta a súlyos kilincset. Az ajtó nem mozdult. – Bezártak egész éjjelre a múzeumba! Most mit csináljak? Hahó, van itt valaki??? – csak az üres folyosók visszhangoztak. A kislány várt, várt… valakinek mégiscsak kell lennie itt…mintha mégis beszéd hangja szűrődne ki…de honnan is pontosan? Elindult a hang irányába. Talán mégsem vagyok egyedül! A szobroknál még beszélgetnek!
Ahogy közeledett, egyre érthetőbbé váltak a hangok, és azok bizony elég mérges hangok voltak.
- Zsigmond király tróntermébe kellett volna kerülnünk!
- Fényről, pompáról volt szó!
- Azt mondták, festett ruhát kapok aranyos díszekkel!
- Ez legyen a legnagyobb bajod, az én arcomat be sem fejezték! Nézz rám, hol van az orrom?
Eszter remegve hallgatózott az ajtó előtt.
- Eltörött a lábam! Nincs meg a kezem! Az arcom is be van horpadva! Senki nem kívánhat ilyen külsőt magának!
- Összedobáltak minket egy... egy gödörbe! Félig készen eltemettek minket!
Kik lehetnek ezek? – töprengett magában Eszter. Csak nem …? Óvatosan belesett az ajtón, és meghűlt benne a vér. A szobrok lemásztak az állványokról, és körbe gyűlve kiáltoztak.
- Ez csakis a szobrász hibája lehet!
- Úgy van! Meg kell lakolnia! – zengték kórusban.
Ekkor az egyik szobor, akinek féloldalt lehajló kucsmája volt, kiállt a kör közepére, és így szólt: - A gyűlést az Albrecht-pincében folytassuk! Utánam! – A sok szobor egy emberként indult meg a kijárat felé.
-Mit csináljak? -töprengett a lány. - Ha itt maradok, akkor nemsokára ideérnek hozzám! Ha pedig megpróbálok elmozdulni, akkor két probléma van, egy: nem tudom, hova menjek, kettő: észrevesznek!
-Állj! Lehet, hogy nem kellene rögtön bosszút állni! Nem biztos, hogy a szobrászművész ennek az oka! - szólt egy Mária-szobor- Nekem a saját fiam veszett el, és mégsem vagyok ennyire bosszús!
-Igaza van! Lehet, hogy másnak a hibája! - beszélt egy apostolfigura – Lehet, hogy csak parancsot teljesített!
-Nem baj, hogyha parancsot teljesített, akkor is meglakol érte! – és elindultak a pince felé ismét. Eszter gyorsan beugrott az ajtó mögé, hogy ne vegyék észre. Kikukucskált, de már eltűntek az alakok a folyosóról.
-Utánuk menjek hallgatózni, vagy semmi dolgom velük? Lehet, hogy csak álmodom, igazából otthon fekszem a jó puha ágyban, és nemsokára felébredek! – gondolta, de nem sikerült felébrednie, ezért aztán elindult a pince felé.
-Keressük meg, és vegyük el az összes pénzét!
-Vagy az összes szerszámját!
-Vagy égessük fel a házát!
- Elég csak valami keveset is elvennünk – vélekedett egy püspökfigura. –Nem kell rögtön az életére törnünk!
-Ráfér valami nagyobb…
- Kisebb!
-…büntetés!
-A veszekedést most hagyjuk abba! Ha nem tudunk egyezségre jutni, akkor nem kapja meg a magáét! – ezt a lelógó sapkás vezérszobor mondta. – Egyezzünk meg! Alkossuk meg a szabályokat!
- Rendben, rendben, de én csak akkor lépek be ebbe, ha nem törünk a kőfaragó életére!
- Nem fogjuk őt megölni, nyugalom, ez biztos. A többiek is csak hirtelen dühből mondhatták, mert senkinek sincs ilyen szándéka, remélem! – a vezér kissé szidalmas szemmel nézett a többi szoborra. – Először is, hogyan jutunk ki innen?
- Vannak nyílások itt a mennyezeten, azokon kijuthatunk – szólt egy nagyon okos fegyverhordozó szobor. - Csak egy baj van, ami pedig az, hogy nem fogjuk megtalálni a szobrászt.
-Nem tudja valaki, hol lakik?
-De, én tudom. Egyszer, amikor éppen a karomat csinálta, bejött hozzá egy ember és beszélgettek, mondta, hogy még időben haza kell érnie a várba, a Bécsi kapu térre.
Eszter csak hallgatózott és várt.
-És? Hol van egy térkép? Hogyan juthatunk el oda?
- A városban nagyon sok térkép van.
-Rendben, akkor ez is megvan.
- De hogyan lakoljon meg az alkotónk?
-Legyen az, hogy kötelező befejeznie minket – mondta a fegyverhordozó kisfiú. – Akkor be is rakhatnak minket a trónterem legelőkelőbb helyeire!
-Ez nagyon jó ötlet! Legyen ez! Legyen ez! – zúgták a szobrok.
- Mikorra érünk vissza?
- Soha. Ne jöjjünk vissza soha többé.
- Éljen, éljen! Ne jöjjünk vissza soha többé! - zengte a szobor-had.
- Hát, akkor induljunk!
- Nem alkotjuk meg először a szabályokat?
- Majd kint. Most gyere! – és azzal elindult a szoborsereg az ablak-féle nyílások felé.
A lány eddig mozdulatlanul állt az ajtó mellett, de most úgy érezte, közbe kell lépnie. Ha nem tesz semmit, lehet, hogy elvesznek a többszázéves tárgyak!
-Nem fog sikerülni a terv – hallottak a szobrok egy félénk hangot-, már nem él a szobrász.
- Ki volt az? Ki mondta ezt?
Eszter előbújt és odaállt a szobrok elé.
- Én voltam. Már a 21. században vagytok, 2023-ban! A szobrász 600 évvel ezelőtt faragott titeket!
A kőalakok nagyon megdöbbentek.
– Ki vagy te? Bizonyítsd be, hogy igazat beszélsz!
- Rendben. Gyertek velem, nézzetek ki az ablakokon! Ezek a város fényei, amik mozognak, azok pedig autók, buszok és villamosok lámpái. Nézzétek, ott a kivilágított Országház, a Lánchíd, az Erzsébet híd, az ott az óriáskerék. Nem hazudok!
A szobrok a kislány köré gyűltek és elképedve bámulták a modern világot.
- Akkor ez itt nem a királyi palota?
- Annak kell lennie, hiszen a pince nagyon is ismerős!
- Hol a király? És hol a trónterem?
- Valóban a palotában vagyunk – kezdte Eszter a magyarázatot – de király már nem uralkodik benne, és most már kiállítások vannak a termekben. Titeket egyszer megtalált egy híres régész, Zolnay László, és azóta az egyik legfontosabb része vagytok a múzeumnak. Naponta emberek százai jönnek azért, hogy megcsodáljanak titeket. Sok pénzt fizetnek azért, hogy láthassanak benneteket. Ne szökjetek el!
- Több száz ember? Minket, félkész szobrokat? Miért?
- Azért, mert régiek és gyönyörűek vagytok!
- Halljátok, mit mond? Gyönyörűek vagyunk…csodálnak minket…mégsincs olyan rossz sorunk! Éljenek a gótikus szobrok!
A nap már nem tűrte tovább a várakozást, és elindult, hogy felváltsa az éjszakát. A teremben egy kicsit világosabb lett. A szobrok tudták, hogy vissza kell menniük a helyükre, mert nemsokára véget ér a varázslat, és újra megdermednek. A lány még utoljára elköszönt tőlük, és mire a reggeli portás nyitotta a múzeum kapuját, minden olyan volt, mint előző nap. Csak Eszter látta, hogy kevésbé mérges a tekintetük, sőt, mintha mosolyogva néznének vissza a világra.
A lány leszaladt a kijárathoz.
-Viszontlátásra! A szüleim már nagyon várnak! - azzal boldogan kirohant az épületből.
-Hogy lehetséges, hogy máris látogatónk jött? Hisz még csak most nyitottam ki a múzeumot – dünnyögte csodálkozva a portás.
Otthon nagy volt a megkönnyebbülés.
- Már azt hittem, sosem látlak! – mondta Eszter édesapja. – Merre jártál?
- A múzeumban ragadtam! Át akartam neked adni ezt a levelet, de eltévedtem, és rám zárták az épületet! Tessék, itt van!
- Nahát! Épp ezt a levelet vártam! Na, lássuk csak:
„Kedves János!
Az utóbbi időben különös dolgokat figyeltem meg a gótikus szobrokkal kapcsolatban. Időnként némelyik más helyre került. Kérlek, tartsd rajtuk a szemed, amikor nem vagyok ott!
Előre is köszönöm:
István”
Hm… Mit jelentsen ez?
Eszter csak mosolygott. Ez volt az a titok, amit az egész világon csak ő értett.
Itt, ebben az igaz történetben – ez utóbbi nagyon fontos – egy aranyszőke hajú, Eszter nevű lány a kivétel, ugyanis levéltáskával a vállán éppen a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum épülete felé tart. Mikor odaér a kivilágított múzeum elé, körbepillant egyszer még, megnézi a díszes ajtót, a plakátokat, majd belép az épületbe.
Belülről már ismerős minden: át a folyosón, lifttel a harmadikra, jobbra és utána pedig…Várjunk! Ki tudja, mennyi idő lesz, amíg átveszik a levelet? Lehet, hogy fél óráig is eltart, tehát első állomás a ruhatár! – gondolta magában Eszter, majd beszállt a liftbe. – Mínusz egyes szint! – Észre sem vette, hogy a keze félrecsúszott, és a 0-gombra nyomott. Amikor kiszállt, nem értette, hol van. Igyekezett ismerős utat találni. Elindult jobbra, zsákutca. Visszament a lifthez, hogy megnézze, hová került, de azt már elhívták. Már éppen hívni akarta a felvonót, amikor megpillantott egy táblát, amin ez a felirat állt:
Gótikus szobrok kiállítás
Esztert mindig is érdekelték az ilyen rejtélyes leletek. Egyszerűen feledésbe merült a levél, melyet a múzeumban dolgozó saját Édesapjának kellett vinnie. Szokása szerint körülnézett, majd belépett a terembe.
A sok mozdulatlan kőalak mintha ugyanolyan mérges arcot vágott volna. A lány letette táskáját, és körbejárta a kiállítást. Volt itt fejetlen vagy lábatlan, kartalan vagy arctalan, hajtalan, orrtalan és még sorolhatnánk... Ezeket még nagyon-nagyon régen a földbe dobták… - Nem lennék szívesen a helyükben! Azta! Ez a féloldalt lelógó kalapos fej nagyon érdekes! Mintha egy vezér lenne! Nagyon szép! Na meg ez a kicsit repedt fejű, félig nyitott szájú a homloka köré tekert kendővel! - Ámulva nézte a 600 éves tárgyakat. - Ezek a szobrok ilyen csonkítottan, hiányosan is szépek!
Eközben több emelettel feljebb két ember beszélgetett.
-Nem értem, hol lehet a fontos levél! – szólt egy kissé mély hang. - István azt mondta, legkésőbb ma este megkapom.
-Talán hétfőn megkapjuk. Köszönöm a túlórázást, János, már utolsók vagyunk az épületben.
Összeszedték a sok papírt, kupacokba rakták, lekapcsolták a világítást és hazaindultak.
Nem sokkal később Eszternek eszébe jutott, hogy van még egy feladata. Kiment a teremből, hogy megkeresse, hová kell eljutnia. Csakhogy a folyosók mind sötétek voltak, sehol egy lélek! - Lehet, hogy bezártak?!- gondolta rémülten. A kapuhoz rohant, lenyomta a súlyos kilincset. Az ajtó nem mozdult. – Bezártak egész éjjelre a múzeumba! Most mit csináljak? Hahó, van itt valaki??? – csak az üres folyosók visszhangoztak. A kislány várt, várt… valakinek mégiscsak kell lennie itt…mintha mégis beszéd hangja szűrődne ki…de honnan is pontosan? Elindult a hang irányába. Talán mégsem vagyok egyedül! A szobroknál még beszélgetnek!
Ahogy közeledett, egyre érthetőbbé váltak a hangok, és azok bizony elég mérges hangok voltak.
- Zsigmond király tróntermébe kellett volna kerülnünk!
- Fényről, pompáról volt szó!
- Azt mondták, festett ruhát kapok aranyos díszekkel!
- Ez legyen a legnagyobb bajod, az én arcomat be sem fejezték! Nézz rám, hol van az orrom?
Eszter remegve hallgatózott az ajtó előtt.
- Eltörött a lábam! Nincs meg a kezem! Az arcom is be van horpadva! Senki nem kívánhat ilyen külsőt magának!
- Összedobáltak minket egy... egy gödörbe! Félig készen eltemettek minket!
Kik lehetnek ezek? – töprengett magában Eszter. Csak nem …? Óvatosan belesett az ajtón, és meghűlt benne a vér. A szobrok lemásztak az állványokról, és körbe gyűlve kiáltoztak.
- Ez csakis a szobrász hibája lehet!
- Úgy van! Meg kell lakolnia! – zengték kórusban.
Ekkor az egyik szobor, akinek féloldalt lehajló kucsmája volt, kiállt a kör közepére, és így szólt: - A gyűlést az Albrecht-pincében folytassuk! Utánam! – A sok szobor egy emberként indult meg a kijárat felé.
-Mit csináljak? -töprengett a lány. - Ha itt maradok, akkor nemsokára ideérnek hozzám! Ha pedig megpróbálok elmozdulni, akkor két probléma van, egy: nem tudom, hova menjek, kettő: észrevesznek!
-Állj! Lehet, hogy nem kellene rögtön bosszút állni! Nem biztos, hogy a szobrászművész ennek az oka! - szólt egy Mária-szobor- Nekem a saját fiam veszett el, és mégsem vagyok ennyire bosszús!
-Igaza van! Lehet, hogy másnak a hibája! - beszélt egy apostolfigura – Lehet, hogy csak parancsot teljesített!
-Nem baj, hogyha parancsot teljesített, akkor is meglakol érte! – és elindultak a pince felé ismét. Eszter gyorsan beugrott az ajtó mögé, hogy ne vegyék észre. Kikukucskált, de már eltűntek az alakok a folyosóról.
-Utánuk menjek hallgatózni, vagy semmi dolgom velük? Lehet, hogy csak álmodom, igazából otthon fekszem a jó puha ágyban, és nemsokára felébredek! – gondolta, de nem sikerült felébrednie, ezért aztán elindult a pince felé.
-Keressük meg, és vegyük el az összes pénzét!
-Vagy az összes szerszámját!
-Vagy égessük fel a házát!
- Elég csak valami keveset is elvennünk – vélekedett egy püspökfigura. –Nem kell rögtön az életére törnünk!
-Ráfér valami nagyobb…
- Kisebb!
-…büntetés!
-A veszekedést most hagyjuk abba! Ha nem tudunk egyezségre jutni, akkor nem kapja meg a magáét! – ezt a lelógó sapkás vezérszobor mondta. – Egyezzünk meg! Alkossuk meg a szabályokat!
- Rendben, rendben, de én csak akkor lépek be ebbe, ha nem törünk a kőfaragó életére!
- Nem fogjuk őt megölni, nyugalom, ez biztos. A többiek is csak hirtelen dühből mondhatták, mert senkinek sincs ilyen szándéka, remélem! – a vezér kissé szidalmas szemmel nézett a többi szoborra. – Először is, hogyan jutunk ki innen?
- Vannak nyílások itt a mennyezeten, azokon kijuthatunk – szólt egy nagyon okos fegyverhordozó szobor. - Csak egy baj van, ami pedig az, hogy nem fogjuk megtalálni a szobrászt.
-Nem tudja valaki, hol lakik?
-De, én tudom. Egyszer, amikor éppen a karomat csinálta, bejött hozzá egy ember és beszélgettek, mondta, hogy még időben haza kell érnie a várba, a Bécsi kapu térre.
Eszter csak hallgatózott és várt.
-És? Hol van egy térkép? Hogyan juthatunk el oda?
- A városban nagyon sok térkép van.
-Rendben, akkor ez is megvan.
- De hogyan lakoljon meg az alkotónk?
-Legyen az, hogy kötelező befejeznie minket – mondta a fegyverhordozó kisfiú. – Akkor be is rakhatnak minket a trónterem legelőkelőbb helyeire!
-Ez nagyon jó ötlet! Legyen ez! Legyen ez! – zúgták a szobrok.
- Mikorra érünk vissza?
- Soha. Ne jöjjünk vissza soha többé.
- Éljen, éljen! Ne jöjjünk vissza soha többé! - zengte a szobor-had.
- Hát, akkor induljunk!
- Nem alkotjuk meg először a szabályokat?
- Majd kint. Most gyere! – és azzal elindult a szoborsereg az ablak-féle nyílások felé.
A lány eddig mozdulatlanul állt az ajtó mellett, de most úgy érezte, közbe kell lépnie. Ha nem tesz semmit, lehet, hogy elvesznek a többszázéves tárgyak!
-Nem fog sikerülni a terv – hallottak a szobrok egy félénk hangot-, már nem él a szobrász.
- Ki volt az? Ki mondta ezt?
Eszter előbújt és odaállt a szobrok elé.
- Én voltam. Már a 21. században vagytok, 2023-ban! A szobrász 600 évvel ezelőtt faragott titeket!
A kőalakok nagyon megdöbbentek.
– Ki vagy te? Bizonyítsd be, hogy igazat beszélsz!
- Rendben. Gyertek velem, nézzetek ki az ablakokon! Ezek a város fényei, amik mozognak, azok pedig autók, buszok és villamosok lámpái. Nézzétek, ott a kivilágított Országház, a Lánchíd, az Erzsébet híd, az ott az óriáskerék. Nem hazudok!
A szobrok a kislány köré gyűltek és elképedve bámulták a modern világot.
- Akkor ez itt nem a királyi palota?
- Annak kell lennie, hiszen a pince nagyon is ismerős!
- Hol a király? És hol a trónterem?
- Valóban a palotában vagyunk – kezdte Eszter a magyarázatot – de király már nem uralkodik benne, és most már kiállítások vannak a termekben. Titeket egyszer megtalált egy híres régész, Zolnay László, és azóta az egyik legfontosabb része vagytok a múzeumnak. Naponta emberek százai jönnek azért, hogy megcsodáljanak titeket. Sok pénzt fizetnek azért, hogy láthassanak benneteket. Ne szökjetek el!
- Több száz ember? Minket, félkész szobrokat? Miért?
- Azért, mert régiek és gyönyörűek vagytok!
- Halljátok, mit mond? Gyönyörűek vagyunk…csodálnak minket…mégsincs olyan rossz sorunk! Éljenek a gótikus szobrok!
A nap már nem tűrte tovább a várakozást, és elindult, hogy felváltsa az éjszakát. A teremben egy kicsit világosabb lett. A szobrok tudták, hogy vissza kell menniük a helyükre, mert nemsokára véget ér a varázslat, és újra megdermednek. A lány még utoljára elköszönt tőlük, és mire a reggeli portás nyitotta a múzeum kapuját, minden olyan volt, mint előző nap. Csak Eszter látta, hogy kevésbé mérges a tekintetük, sőt, mintha mosolyogva néznének vissza a világra.
A lány leszaladt a kijárathoz.
-Viszontlátásra! A szüleim már nagyon várnak! - azzal boldogan kirohant az épületből.
-Hogy lehetséges, hogy máris látogatónk jött? Hisz még csak most nyitottam ki a múzeumot – dünnyögte csodálkozva a portás.
Otthon nagy volt a megkönnyebbülés.
- Már azt hittem, sosem látlak! – mondta Eszter édesapja. – Merre jártál?
- A múzeumban ragadtam! Át akartam neked adni ezt a levelet, de eltévedtem, és rám zárták az épületet! Tessék, itt van!
- Nahát! Épp ezt a levelet vártam! Na, lássuk csak:
„Kedves János!
Az utóbbi időben különös dolgokat figyeltem meg a gótikus szobrokkal kapcsolatban. Időnként némelyik más helyre került. Kérlek, tartsd rajtuk a szemed, amikor nem vagyok ott!
Előre is köszönöm:
István”
Hm… Mit jelentsen ez?
Eszter csak mosolygott. Ez volt az a titok, amit az egész világon csak ő értett.