Nemrégiben szemtanúja voltam egy kishíján balul elsült eseménynek a Budai Várban. Képzeld magad a Vármúzeum bejárata elé. Lásd, ahogy kinyílik előtted a nagy mozgásérzékelős csodaajtó. Ahogy belépsz, egy nagy, széles lépcső van előtted, amely különböző termekbe vezet, melyekben különböző korok jelennek meg. A történelem egyszerűen kézzelfoghatóvá válik. Elindulsz felfelé. Közben a szemed folyamatosan pásztázza a mozdulatlan, felbecsülhetetlen és gyönyörű műtárgyakat. Ebben semmi érdekes nincs, igaz? Persze, hogy azt kívánod bár ne rángatott volna el ide anyukád vagy a tanár néni, mert annyira unalmas, ám vajon ez mindig így van? Elárulok most neked egy titkot. Mikor kint lenyugszik a Nap, ez a varázslatos múzeum erőre kap. Életre kel. Kíváncsi vagy mi történik ilyenkor? Ha igen, akkor most hegyezd a füled, mert elmesélem, viszont ennek köztünk kell maradnia. 
Ez az egész a honfoglaló lovasíjászokkal kezdődött, mivel ők kezdtek el elősnek zavarogni, éjszakákról éjszakákra egyre hevesebben. Egyik éjjel jutott el hozzám a hír, miszerint csatát terveznek az évszázadokkal később élő és harcoló Mátyás király korabeli lovagokkal. De hogy miért, ekkor még nem tudtam. A mi kis múzeumunkban található egy úgynevezett Barış amulett. A barış egy török szó, ami még a közel-keleti hódítások idejéről maradt ránk és annyit jelent béke. Magát a követ még sosem láttuk, mivel a középkor óta egy bronztokba van zárva, de állítólag mese szép. Ez a kis ereklye biztosítja a békét és a harmóniát a korok és műtárgyak között. A magyarok felháborodásának pont ez a kis kavics  volt a kiváltó oka. Elindult a szóbeszéd, miszerint valaki ellopta, az íjászok pedig a feketesereg katonáit gyanúsították. Természetesen sosem voltam az erőszak mellett, viszont ami jobban aggasztott, hogy ha összecsapnak, valaki biztosan megsérül. Márpedig nagyon fontos szabály a múzeumban, hogy mi, műtárgyak nem sérülhetünk meg, mivel, ez esetben lelepleznénk az éjjeli létezésünket. De mindezek ellenére sem tágítottak a termetes, harcra kész, nagy bajuszú honfoglalók. Ezek a magyarok csatákra születtek, így nem viccelnek, ha háborúról van szó. 
Nem én voltam az egyetlen akihez elért ez a vészjósló hír. Az ütközet kitörésének lehetősége szintén a fülébe jutott, a mi kis múzeumunk országgyűlésének, vagy nevezzük kongresszusának, népgyűlésének, szenátusának, de felőlem lehet diétájának is. Bárminek is nevezzük, ők voltak a mi legfőbb törvénykező szervünk, így egyből összehívtak egy gyűlést. A tanácskozásokon minden kiállítási terem képviselője megjelent, akárcsak egy mai parlamenti országgyűlésen. 
Nagyon fontos szabályunk, még, hogy a különböző korok kiállítási tárgyai nem léphetnek be más korok termeibe, nehogy bármilyen konfliktus felüthesse fejét. Csak gondoljuk végig logikusan, milyen botrány lenne belőle, ha a pogány magyarokat beengednénk a Szent István tiszteletére felszentelt román stílusú kápolnába, ugye? Vagy ha egy materialista gondolatait viselő feljegyzéssel próbálná elhitetni, egy idealista könyv Isten létezését? Na éppen ezért létezik ez a szabály. Viszont, van egy kivétel, mégpedig a legfelső szint. A főváros 1000 éves történelmének szintje. Mivel itt a legtöbb korból található műkincs, így ide mindenkinek ugyan olyan joga van belépni, mint a saját korszakának területére. Az amulett itt nyer igazán értelmet, mivel ezen a szinten az idővonalak bármikor összefolyhatnak, és ellenségeskedés alakulhat ki, amit nem szabad hagyni. A probléma mégis az volt, hogy egy pletyka szerint, valaki elcsente a Barış követ, mely védett minket és az embereket a világméretű katasztrófától. Erről a csapásról, vagy hogy ezekután mi történne velünk, semmit sem tudtunk, ezáltal nem is sejtettük, mire számítsunk, ha esetleg bekövetkezne a baj. Voltak tippelgetések, hogy esetleg egy újabb 10 csapás éri a Földet, akárcsak a Bibliában, vagy egy újabb árvíz súlyt le ránk, hasonlóan az 1838-ashoz, de ezeket mind-mind elvetettük. 
Teltek az éjszakák, a kongresszus folyamatosan próbálta kitalálni, hogy hol lehet az amulett. Mivel a kis békefenntartó kavicsunk köddé vált, nem kockáztathatták a találkozást. A további tárgyalásokat már a termekben elhelyezett interaktív táblákon keresztül folytatták, hála a hidegháborús posztereknek, akikről kiderült, hogy egészen jó hackerek. 

• Most mit tegyünk? – kérdezte egy gótikus szobor az első emeletről. 
  
• Sejtelmem sincs, már 2000 éve nem voltam ilyen tanácstalan – mondta egy másik, ókori kőtábla. 
  
• Gondolkozzunk – tanácsolta a felvilágosodás korabeli úri hölgyi öltözet, a második emeletről. – Kinek lenne kedvező, hogy nem tudunk összejárni a felső emeleten? Kinek jön jól, hogy nem mehetünk semerre a termeinken túl? 
  
• Szerintem rossz szemszögből közelíti meg kegyed a dolgot. – folytatta egy 19. századi árvízjelentés, megigazítva a monokliját. – Nem az a baj, hogy nem mozdulhatunk, hanem hogy egy aljas gazember jár-kel köztünk. 
  
• Igen, Uram, teljesen igaza van, egyet kell, hogy értsek a nézeteivel. – helyeselt a Mátyás korabeli szobor, miközben egyetértőn bólogatott. 
  
• Jut eszembe! Ön nem látott semmit? Hiszen az Ön terméből lopták el eme fontos műtárgyat! – mindenki tekintete a magyar-Anjou címeres selyemkárpitra szegeződött. 
  
• Kérem alássan, én épp a szőnyegtisztítóban áztam mikor ez az eset feltehetően történt – válaszolta gyermeki őszinteséggel a kárpit. 
  
• De hát Ön, már hacsak levegőhöz ér, szublimálni kezd. Hogy lehetett a tisztítóban? Egyáltalán milyen tisztítóban? – kezdett hepciáskodni egy újságcikk, melyen még Kossuth Lajos lelkesítő szavai olvashatóak. 
  

Ám a számonkérésre nem érkezett válasz, mivel a már öreg, hebehurgya kárpit ismét elbóbiskolt. A szenátus tagjai arra jutottak, hogy nem teljesen beszámítható szegény, így elég megbízhatatlan forrás a nyomozás során. (Abban viszont egyetértettek, annak ellenére, hogy kicsit szétszórt, nagyon jókat tud sztorizgatni és mesélni a virágzó Anjou dinasztia uralkodási éveiről.)
    Miután az egyetlen lehetséges szemtanú gyakorlatilag használhatatlan volt a rabló  felkutatása szempontjából, ismét falba ütköztek a műtárgyak. Vagy mégsem? Az egyik hidegháborús poszter egyszer csak felkiáltott.

• Elvtársak! Tele van a múzeum kamerákkal, nem? Miért nem nézzük meg azokat? Secperc alatt feltörjük a rendszert az elvtársakkal. Csak egy kisebb sérülést kell okozni az egyik kamerának, ami miatt meghibásodik, így a rendszer meggyengül egy kis időre, és könnyebb lesz a művelet. Csak kéne valaki… Áhh, létra! Segítsen nekünk!
  
• Hogy én? Biz’ Isten nem értek én ezekhö’ az újfajta kütyükhö’. Én csak arra vagyok jó, hogy a mama feljusson a padlásra, ho’ teregessen. Énneköm nem köll, semmiféle világmegváltó szeröp. Egyébként is itt vannak a pityókák, azokra is köll valakinek figyölni. 
  

Hiába próbálta megúszni a falusi létra, nem járt sikerrel. Pár perc múlva már ott lógott a hibás kamera, melynek „véletlenül” nekiborult. A poszterek munkához láttak. Pár óra telt el, mire ismét felkiáltott a poszter. 

• Heuréka elvtársak! Itt is van a felvétel! 
  

A kiállítási tárgyak alig tértek magukhoz, attól amit azokon a képkockákon láttak. 

• Hiszen ez egy felmosó!! – kurjantották el magukat egyszerre.
  
• Hiszen ez lehetetlen! Csak az tud életre kelni, aki valamilyen történelmi jelentőséggel bír! – mondták, most már kicsit halkabban. 
  
• Meglepetés! – szólt egy ismeretlen, sejtelmes hang a hangszóróban. – Ugye, hogy nem számítottatok rá, hogy egy egyszerű felmosó így túljár az eszeteken? 
  
• Mit szeretnél tőlünk? Miért tetted ezt? – kérdezték kétségbeesetten, remélve, hogy a felmosó is hallja, amit mondanak és nem csak fordítva működik, hogy csak ők hallják a tisztító rudat. 
  
• Én csak egyetlen dolgot szeretnék, egyetlenegyet, amit már… 
  
• Álljunk meg egy szóra! Nekem van egy jobb kérdésem! Hogy a manóba tudsz életre kelni? Mivel járultál hozzá a történelemhez? A szegény, megboldogult II. Erzsébet királynőt szolgáltad, vagy mi!? – vágott közbe a Kossuth korabeli cikk. 
  
• Nagyon szellemes! – jegyezte meg a hangszóróból jövő hang. – Sose ítélj a borító alapján könyvet! Nem mondták még!? Én nem egy egyszerű felmosó vagyok. A fa amiből a nyelem van, a híres Erkel-fából van. Megjegyzem a zenében is igen jártas vagyok. Anno figyelemmel kísérhettem, ahogy Erkel Ferenc megírta a Bánk bánt, a mezei juharfa alatt, melyből én is vagyok. 
  
• Ohh, most már mindent értek, folytasd kérlek! – mondta, teljesen nyugodt hangon az újságcikk. 
  
• Szóval… Én csak egyetlen dolgot szeretnék, és egyetlen oka van, hogy elloptam az amulettet tartalmazó bronztokot. Ha felmosok, kérlek szépen titeket, ne járkáljatok végig rajta, mert tönkreteszitek a munkám! Ha felmosok nincs járkálás! Mindenki marad a saját termében amíg fel nem szárad! – mondta határozott, fenyegető hangon a felmosó. 
  
• Észre sem vettük, hogy feltakarítasz. Ne haragudj ránk! Nem akartuk tönkretenni a munkád vagy megbántani téged! Bocsáss meg nekünk, ezentúl jobban fogunk figyelni! – mondták egymás után, már-már szégyent sugalló hangon a műtárgyak. 
  
• Értékelem a bocsánatkéréseket. Köszönöm. Ti is bocsássatok meg amiért elloptam a bronztokot, de másképp nem tudtam elérni, hogy rám figyeljetek – motyogta a felmosó, némi megbánással a hangjában. 
  

A felmosó visszatette az amulettet a helyére, többet nem vette el, a műtárgyak pedig most már mindig figyeltek, ha vizesen csillogni látták a padlót. Újból összegyűlhettek a második emeleten, minden gond nélkül. A legközelebbi alkalommal egy nagy horkantás törte meg a csendet. 

• Lemaradtam volna valamiről!? – kérdezte kicsit meglepett, álmoskás hangon a selyemkárpit, miközben nyújtózott egy nagyot. 
  
• Nem, dehogy, Kedves! – mondtam neki lágy, tiszta hangon. 
  

Most felmerült benned a kérdés, hogy ki vagyok én. Annyit segítek, hogy egy vármúzeumi műtárgy. Pontosabban egy festmény, amelyen egy szegény nő,  a Fővámtéri piacon épp virágot válogat. 
És honnan tudom mindezt, amit elmeséltem!? Az maradjon az én titkom. Viszont ha eljössz és bejárod a múzeumot, lehet, hogy választ kapsz rá, és még megannyi kérdésedre, ami most épp a fejedben kavarog. A válaszok mindig előttünk hevernek, csak nyitott szemmel kell járnunk, hogy észrevegyük őket.