Az ajtó bezárult. Utána még kettőt kattant. Kulcsra zárták.
Egy percig teljes csend volt. Aztán halkan, majd egyre hangosabb sikításokat hallott. 
Nagyot sóhajtott. Itt volt az ideje elkezdeni a munkát.
Nekifeszült az üvegburának, ami körülzárta, és gyorsan kibújt alóla. Vagyis olyan gyorsan, amennyire egy csontváztól telik. Elindult a királyi pince felé.
A terem ajtajából még visszapillantott arra az üvegkoporsóra, amiben már évszázadok óta élt.
Nézte egy pillanatig, majd, mint minden este, tovább indult. 
Itt volt az ideje a párosítgatásnak.
A királyi pincében megmozgatta az egyik padlókövet, és lassan fölemelte a földről.
Képek villantak a szeme előtt. Egy ember alakja. Leugrik a tetőről. Zuhan. A test a levegőben megfordul, és meglátja az arcát. A sajátját.
Levegő után kapkodva nyugtatta magát: szerencsére csak egy emlék volt.
Tovább szedegette a padlóköveket, miután már felszedte az összeset, megfogta az ásót, és elkezdett dolgozni.
Egy kupacba gyűjtötte, amiket útközben talált. Az elveszett műtárgy darabokat, amiket az elmúlt évszázadok alatt még nem sikerült a helyükre tenni. Egy kályhacsempe darabja. Még egy. Egy talapzat részlete. És még egy csempe.
Ez így ment sokáig, míg már nem talált új dolgokat. Húsz méter mélyen lehetett a pince padlójától. 
Felkapaszkodott, és az eddigi műtárgyak egy részét a tenyerébe fogva elindult egy terem felé. Felcaplatott a lépcsőn, és balra fordult. Majd jobbra. Sorra járta a szobákat, hogy minden hiányzó darabot a helyére rakjon. 
A műtárgyak sikoltozása szinte fizikai fájdalmat okozott neki, mégis épp ezért csinálta. Értük. Meg hát a szerződés miatt is.
Ahogy a szobák és az ásatás között fel-le mászkált, eszébe jutott az első nap. A szerződés napja. 1272-ben történt. Ugyan ő volt a vár ura, maga Béla herceg, sokszor szeretett volna megszökni. Főleg a felelősségek elől. Egy este, amikor ismét erről ábrándozott, kiült a palota kupolájára, és az eget kémlelte. Észrevett egy hullócsillagot. Látta, hogy egyre közelebb repül, majd egyenes sávban a vár kertjébe csapódik. Pici darab volt, de így is nagy kárt okozott. Lemászott a tetőről és odaszaladt. A követ a markába tudta zárni. Egy égi kő. Ez volt az utolsó gondolata. Ezután minden elsötétült. 
A kezében sikoltozó tárgyak visszarepítették a jelenbe. Befordult az egyik szobába és az egyik kályhacsempe darabját a helyére illesztette. A tárgy azonnal abbahagyta a sírást. Most már újra egész lett.
A csontváz mosolyogva folytatta a munkát. Egyre kevesebben ordítottak, és ő is egyre jobban érezte magát. Újra egésznek. 
Ahogy egyre több tárgyat a helyére helyezett, az ő teste is kiegészült. Az ujjcsontjai visszatértek, a koponyája összeforrt. 
Miközben gyógyult, emlékek villantak fel. 
Ahogy elájul, miután megtalálja a követ. És amikor az elkezd hozzá beszélni. A meteorit elmagyarázza neki, hogy egy különleges radioaktív kőzet, ami megajándékozhatja őt az örök élettel. A kő sok minden mást is mond még, de Béla nem érti, mert a meteorit sokkal fejlettebb nála. Csak hallgatja a csodát tudó kő okosságait. 
Béla beleegyezik a feltételekbe, hogy elérje a halhatatlanságot. A meteorit figyelmezteti, hogy nem móka az örök élet, de a herceg nem hallgat rá. Így hát megegyeznek, és Béla tudja mit kell tennie.  
A vár ura lassan kinyitja a szemét és sajgó derékkal felkel a talajról.
A kő csoda folytán eltűnt. Csak egy kis csillogó por marad utána, meg a becsapódásakor keletkezett kráter. 
Béla két kezét belemártja a porba, pont úgy, ahogy a kő mondta. Megrándul az érzéstől. Olyan, mintha valaki, vagy valami át akarná venni az irányítást a teste felett. Béla próbál harcolni ellene, de az a dolog, a por, felkúszik az agyáig és lebénítja.
Ezután már csak felületesen érzékeli a világot. Mintha egy kút mélyén ülne. Látja, ahogy felegyenesedik és szép lassan elindul a vár teteje felé. Amint felér, kisétál arra a helyre, ahonnan először meglátta a meteoritot. Kiáll a tető szélére, vesz egy nagy levegőt és elrugaszkodik. Zuhan. Egy mozdulattal átfordítja magát a levegőben, ezúttal már háttal lefelé esik. 
A por hirtelen elhagyja az agyát. A rövidzárlat elmúlt, Béla újra a kút tetején van. De már késő. Már a levegőben száguld, a zuhanást nem tudja megállítani. Sem az utána következő eseményt. A herceg beletörődik sorsába. Hát, így lesz végem, gondolja. Becsapódik. Pont oda, ahol a kő hevert, alig pár perce. Ha most látná valaki, biztos azt gondolná, hogy ő okozta azt a nagy kárt, ő miatta horpadt be a föld. De Béla tudja, hogy nem igaz. Egyedül ő tudja. 
A becsapódás pillanatában furcsamód nem játszódik le előtte az élete. Viszont borzalmas fájdalom nyilall a csontjaiba, mintha valaki egyszerre törte szét őket egy kalapáccsal és fordította volna ki őket. Olyan érzés volt, mintha kettészakadt volna. A koponyáján valami meleg folyadék csordogál, az ujjait nem érzi, de nem kiált fel. A fájdalom pillanatnyi, és kibírhatatlan. Ezután minden elsötétül.
A kő jelenik meg a szeme előtte és elmagyarázza, mi történt. Meg kellett halnia, hogy halhatatlanná váljon. Szenvednie kellett, hogy tudja milyen érzés. És mostantól dolgoznia kell, hogy önmaga lehessen. 
Tehát Béla dolgozott. Dolgozott, hogy gyógyuljon, hogy segítsen, hogy élhessen.
Senki nem tudott róla, ahogy a tárgyak titkos életéről sem. 
Béla volt az egyetlen, aki ismerte a titkot. De nagy árat fizetett érte.