​A Múzeum minden este hatkor zár, mindig ugyanúgy. A recepciós hölgyek elpakolnak, összeszedik a kabátjukat és táskájukat, majd hazaindulnak. A biztonságiak végigbóklásszák a termeket és folyosókat, majd bezárják a bejáratokat, leoltják a villanyokat és elfoglalják esti helyüket.   
Ezután egy darabig még csend van, csak a mozgásérzékelő halványzöld fénye látszik. Aztán egyszer csak tompa sípszó hangja tölti be az egész épületet, a fények újra felvillannak, majd halk motoszkálás kezdődik.  A műtárgyak ásítozva, nyújtózkodva ébredezni kezdenek. A különböző tájak és korszakok szobrai megmozdulnak, a faragványokról és az edényekről lelépnek az ábrázolt alakok: emberek és állatok töltik meg a folyosókat. A festmények alakjai a vásznakon kelnek életre. Elkezdődik az éjszakai életük. 
 
Már hetek óta tervezgette a bosszút. A műtárgyak tanácsa - bár csak este van műszakban - már a kezdetektől gyötörte őt a buta szabályokkal. Mátyás volt mind közül a legrosszabb! Mátyás király, a vörösmárvány kandalló dicső dísze, magától Jupitertől származik. Erőszakossága is istenekhez méltó. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor viccből megszurkodta a lándzsájával. De most elérkezett az idő, az ideje annak, hogy pórul járjon mindezekért! Csuklyát öltött rögvest, amint az este leszállt, és kicsiny lábain szélsebesen szaladt át a szomszédos terembe. Megragadta a fegyvereket, még mielőtt az ébredező király szeme felrebbent volna, majd uzsgyi ki! Egyenesen a sötét pincék felé vette az irányt, hogy rejteket találjon friss szerzeményeinek: a királyi fegyvereknek. 
 
Ulcim, a koronás sas mindig is imádta az estéket, ez volt számára az igazi szabadság a hosszú címeren töltött idők után. No nem mintha nem szerette volna hűségesen szolgálni a drága II. Ulászlót, ám a határtalan röpködés teremről-teremre, emeletről-emeletre különös örömmel töltötte el. A mai napon is boldogan röppent le a hideg kődarabról, majd szállt a fehér kőfalak között újdonság után kutatva. Egy jobb kanyar, egy bal, majd hamarosan következik a zuhanórepülés a pincéknél…- Ulcim gondolatmenete megszakadt, amint összeütközött egy alakkal, aki a lépcsőkön jött felfelé. 

• Hát te meg ki vagy? És mit kerestél a pincékben? - kérdezte meglepődve. Ám az alak nem válaszolt, csak még mélyebbre húzta csuklyáját és sarkon fordulva eliszkolt.  
  

 

• Ezek a fránya nappali népek, hát egyikük sem tud kirakózni! – gondolta Hegedűs Frollo, miközben szétpakolt darabjait nehézkesen mozgásra bírva összerakta magát megint. - Egyszerűen borzasztó, hogy nem tudnak megtisztelni egy szegény, fáradt, sokat dolgozott kályhacsempét, ki hűségesen díszítette eddigi életében a családi tűzhelyet! - pufogott magában tovább, miközben megindult az esti teendőit intézni. Az első és legfontosabb a hangszere hangolása. Ezután egy újabb rovást rótt a falra, hogy a napokat számon tartsa. Épp indult volna, mikor is összefutott azon kevés lelkek egyikével, akit kedvelt az összeszedettségéért és a jól öltözöttségéért. I. Ferenc József király, mint mindig, most is a Dinasztiák folyosóján sétált. 
  
• Igazán szép napunk van ma! – szólította meg. 
  
• Egyetértek Felség, kifejezetten üdítő ezeken a csöndes folyosókon sétálni, miközben a Hold fénye ilyen szépen világít be – felelte Frollo kissé meghajolva. 
  

Párbeszédjüket az üvöltő Gyurkó szakította félbe. 

• No de kérem, micsoda viselkedés ez! – hördült föl ő császári és királyi felsége – Hát nem meg lett ezerszer mondva e semmirekellőknek, hogy a Dinasztiák folyosóján a pórnépi lábukkal ne rohangáljanak és főként ne üvöltözzenek! – folytatta méltatlankodva. 
  
• Ó, felséges uram, úgy vélem eme társaság, miben kénytelen kelletlen kell éldegélünk, képtelen fejlődni, és felfogni egyszerű törvényeinket, amiket hozunk. – felelte enyhe keserű mesterkéltséggel a hangjában Frollo. 
  

 

• BOTRÁÁNY!! BOTRÁÁNY! – zengte Gyurkó hangja át az egész múzeumot. Az ébredező arcok egyszerre fordultak utána, ám még mielőtt szájukat nyithatták volna, hogy megkérdezzék mi történt, a kis libatolvaj már rég messze járt. Rögvest utána is eredtek, miközben találgatták: vajon most megint mi történhetett? A földszint világos csarnokának közepén egy kisebb emelvényre állt fel Gyurkó, míg a pletykára éhesek körülötte gyülekeztek, s néhányan sustorogva latolgatták: a libatolvaj most vajon az üldöző, vagy az üldözött? Mikor a hírnök libatolvaj elkezdett beszélni, mindenki elcsendesedett, csak a két liba gágogott egyet-egyet. -  Kedves összegyűltek, gondolom izgatottan várjátok a választ: vajon most mi is történt? Képzeljétek el, reggeli futásom alkalmával betévedtem a Reneszánsz csarnokba, ahol váratlan meglepetés ért. Drága és szeretett Mátyás királyunk háborgó hangulatban túrta fel a terem minden zugát. Faggatózásom után elárulta mit is keresett, s egy feladatot adott – itt egy kis hatásszünetet tartott, majd folytatta - A mai napon meg kell találnom a tolvajt, aki ellopta a féltett fegyvereit. 
  
• Tolvaj keres tolvajt? Átgondolta ezt a nagy király? Nem lehet, hogy te vagy a tolvaj? - hallatszott a tömegből. 
  
• Csendet! - szólt rájuk Gyurkó - Az a tolvaj, akire rá lehet bizonyítani, nem az, akire ráfogják. 
  

Kérem, ha bárki bármi gyanúsat látott vagy hallott, szóljon nekem! 
 
A sarokban hallgatózott egy árny, pufók arcán mosoly jelent meg. A terve bevált, a király mérges, és így is marad ez, soha senki nem jöhet rá, hogy ő volt a tolvaj… Hacsak, hacsak az a félnótás Ulcim, a címersas ki nem kotyogja, hogy reggel összeütköztek, miközben a pincéből jött föl, ahol elrejtette a fegyvereket. 

• Ne, azt már nem hagyom! – motyogta, és elindult, hogy új rejteket keressen zsákmányának. 
  

 
Miután a tömeg szétszéledt, Ulcim elindult a libatolvaj felé. 

• Mondd csak, láttál valamit? – kérdezte, mikor mellé ért.  
  
• Azt hiszem igen. – felelte Ulcim – Nem tudom ki volt az, aki belém szaladt a szokásos repülésem során, de nagyon gyanúsan viselkedett. Nem szólt semmit, még bocsánatot sem kért, amiért fellökött, csak továbbsietett. 
  
• És miért nem ismerted fel? – kérdezte Gyurkó. 
  
• Mert egy nagy csuklya takarta el az arcát, és kámzsa a testét. 
  
• Ez hol történt?  
  
• A pincénél! 
  
• Akkor futás, biztos még ott lesznek a fegyverek!  
  

Már a hideg lépcsőkön robogtak lefelé, amikor megpillantották a fegyvereket, ám nem elrejtve, hanem a tolvaj kezében.  

• Gyorsan, gyorsan, nem lóghat meg velük! - rikkantott Gyurkó és elkezdte üldözni a csuklyás tolvajt.  
  

 
Frollo a hajnali koncert befejeztével épp a rohanó csuklyás alak felé sétált, aki egy fordulónál beleütközött. 

• Hé, mégis mit képzelsz magadról? - kérdezte dühöngve. Az alak ijedt szemei egy pillanatra kilátszottak a lepel alól, majd rögtön elrohant. Frollo zsémbelődve indult volna tovább, ám ekkor megint fellökték.  Gyurkó volt az, és a bestia Ulcim, amint a csuklyást üldözték.  - Hát miféle futóverseny van itt? - kérdezte a jámbor hegedűs és felkászálódott. -Még szerencse, hogy nem tört össze a hegedűm! 
  

 
Az üldözött szinte szárnyalva futott. Gyors balkanyar, aztán szélsebesen végig a folyosón, le a lépcsőn, fel a lépcsőn, újra balkanyar és puff! Egy újabb ütközés. Már nyúlt volna a fegyverekért hogy futhasson, de valaki megállította. Egy nagy kéz kapta el a grabancát és emelte a levegőbe. Ijedten kapálódzott össze-vissza, próbált rúgni, harapni, ám erősen fogták. 
Egy mozdulattal lepöccintették a csuklyáját és a szemébe nézetek.  

• Hoppá! - vinnyogta Togó ijedtében.  
  
• Hoppá bizony! - válaszolta maga Mátyás király. Egyik kését felkapta a földről és az idegesítő, angyalarcú puttó nyakához fogta. – Nos, ha már ennyire a fegyvereimre pályáztál, megmutatom neked őket közelebbről! – mondta.  
  

Ekkor rontott be a két üldöző: Ulcim és Gyurkó. Furcsállva nézték, ahogy a király kezében tartja a puttót.  

• Most mit fog vele tenni? - kérdezte suttogva Ulcim. 
  
• Nem tudom. – hallatszódott aggódva Gyurkó felől.  
  

A kés egyre jobban szorult Togó nyakához. 

• Most megkapod a már régóta megérdemelt büntetésed! - szólt a király. Gyurkó és Ulcim meglepődve figyelte az eddig még mindig igazságos király hevületét. Ebben a pillanatban halk sípszó hallatszódott jelezvén az este leteltét. A világítás lassan halványodni kezdett, és a műtárgyak visszaindultak helyükre. Mátyás ledobta Togót a földre - Most nem tudom beváltani az ígértetem, de holnap mindenképp visszatérünk rá! - mondta, majd elindult kályhája felé. 
  

 

• Szép kis este volt nemde? Szörnyű miként sodortak bele ebbe a buta bűncselekménybe. – mondta Frollo I. Ferenc Józsefnek, miközben helyükre sétáltak az este leteltével. 
  
• Hát tudja barátom a népek elég tapintatlanok, emellett unalmukban mindig keresnek valami érthetetlen szórakozást a mindennapokra. No, de ez így lesz, míg világ a világ, és a múzeum esténként életre kel – felelte miközben piros palástját igazítva helyét elfoglalta a vásznán.  Hegedűs Frollo is elindult. Üvegbe zárt helyéhez érve darabjait visszarendezte, majd ő is felült a polcára. Szemét behunyta és egy pillanat múlva már aludt is.  
  

 
Nem sokkal később megérkezett a portás és a recepciós hölgy, az őrök az ajtókat kinyitották, a turisták elkezdtek szállingózni befelé. Köztük volt egy zöld szemű, sötétszőke hajú lány is, aki komolyan nézegette a kiállítási tárgyakat. Karaktereket keresett egy meséhez. - Kell egy aranyos, kissé ügyetlen szereplő, aki a segítője lesz a nyomozónak a rejtély megoldásában. - gondolta – Á, ő tökéletes is - suttogta, amint II. Ulászló címermadarához ért. – A neve pedig legyen Ulcim, a kezdőbetűk összemosásából! – folytatta gondolatmenetét. - A tolvaj pont ez a puttó lesz, mert ő a legaranyosabb! A csínytevésének áldozata pedig a szeretett Mátyás királyunk legyen. – gondolta a Reneszánsz teremben sétálva. Már indulni készült, amikor egy kályhacsempe darabjai még felkeltették a figyelmét. - Ő is kell bele! Egy zsémbes, mindig bosszankodó karakter feldobja az eseményeket. S tegyünk mellé egy tesze-tosza Habsburgot díszes öltözékben. -  Ahogy kilépett a bejárati ajtón, már eszébe is ötlött a történet első mondata: 
A Múzeum minden este hatkor zár…