„Asszonynép! Hát mi folyik itt? Kik voltak ezek a jövő-menő emberek, azokkal a furcsa eszközökkel a kezükben?” szólalt meg méltatlankodva az apát szobra. „Szegény, miket beszél ez magában!” - suttogták kuncogva a szolgálólány- és szakácsnészobrok. Majd leporolták kőruhájukat, és gondolatban már az esti lakomára készültek. Megbeszélték, ki mit készít a vacsorához, kinek mi lesz a feladata, és vajon kire fog kacsintani az a helyes lovászlegény, aki most lépett szolgálatba Zsigmond király udvarában a régi lovász helyett, akit sajnos megtiport a király lova. Csevegtek, vitatkoztak a vacsora részleteiről, amelyről nem tudták szegények, hogy sosem készül el. Mert mire elkészült volna, ők már megint mozdulatlanságba dermedtek. De ki is volt ez a sok ember, akik hajdan Zsigmondot és feleségét, Máriát szolgálták? Mindjárt elmesélem.
Történt ugyanis, hogy sok-sok évvel ezelőtt élt egy gyönyörű királynő, Máriának hívták. Halálosan beleszeretett a jóvágású branderburgi választófejedelembe, Luxemburgi Zsigmondba. Milyen szépek is voltak ők együtt! És mennyire kedvesek az udvari néppel! Mindenkihez volt egy jó szavuk. Dicsérték a szakácsné főztjét, megköszönték az udvari szabó munkáját, aki szebbnél szebb ruhakölteményekkel kápráztatta el őket. Kedvesen beszéltek a cselédekkel, akik minden kívánságukat lesték. A legbizalmasabb viszonyban azonban az ősz hajú apáttal voltak, aki segített nekik a helyes úton maradni a mindennapok útvesztőiben. Felkészítette őket az uralkodással járó nehézségekre, a leendő gyermekeik nevelésére, de aki arra is figyelt, hogy jól bánjanak a körülöttük lévő emberekkel. Az esküvőjük hatalmas pompával zajlott. Özönlöttek a királyok, fejedelmek, fejedelemasszonyok, hercegek, hercegnék, mindenféle szolgálójukkal, kísérőjükkel. A környéken lakó parasztok is nagy izgalomban voltak, mindenki csinosítgatta a portáját, söpörte az udvarát és telerakta az út melletti fákat virágokkal, tisztelegve királynőjük előtt, aki már három éve állt az ország élén.
A templomi szertartáson mindenki meghatódott, majd visszatérve a királyi palotába folytatódott az ünneplés, a dínom-dánom. A konyhában folyamatos volt a sürgés-forgás, a kemencéknek ki sem volt idejük hűlni. A hordókból folyamatosan csapolták a bort.
A lakodalom elmúltával csendesebb lett a királyi udvar. Na, nem mintha egész álló nap csak heverészett volna a királyi pár! Az ország ügyeit intézték, követeket fogadtak, peres ügyeket rendeztek, együtt viselték immár az uralkodás nehéz feladatát.
Mindemellett készültek nagy izgalommal a kis jövevény érkezésére és a keresztelőre. Igen, bizony, a királynő gyermeket várt! Senki nem lehetett boldogabb Zsigmond királynál. Óvta, féltette a feleségét, minduntalan megfeddte az udvarhölgyeket, hogy ne engedjék asszonyukat, felelőtlenségre ragadtatnia magát. De a királynőnek volt egy nagy szenvedélye, mégpedig a lovaglás. Szélben, napsütésben, kora reggel, késő este képes volt lóra ülni. Emiatt volt is nézeteltérés a királyi pár között. Az apát próbálta Zsigmond királyt csitítani, hogy engedjen feleségének, hiszen minden szempontból üdvös, ha az asszony kívánsága meghallgatásra lel. Szegény, ha tudta volna, mi lesz ebből az engedékenységből, biztos nem ezt mondta volna.
Történt ugyanis, hogy azon a bizonyos végzetes napon - amikor már a keresztelő előkészületei zajlottak -, hogy a legkedvesebb udvarhölgye, a legfőbb bizalmasa nehezen múló időt elütendő, egy könnyű vadászatra invitálta királynőjét, akit nem kellett kétszer kérni, ha lovaglásról és az erdei kirándulásról volt szó. Mária úgy gondolta, hogy még egyszer a gyermeke születése előtt hódol szenvedélyének az erdő csendjében. Hiába mondta neki a többi tapasztaltabb asszony, hogy Zsigmond király bizony a fejüket véteti, ha megtudja, miben segítettek úrnőjüknek, Mária hajthatatlan volt. Gyorsan felöltözött, és már készen is állt a kalandra. Meg sem várva társalkodónőjét, kilovagolt a budai hegyekbe, ahol eszébe jutottak boldog gyermekkorának emlékképei. Azonban hirtelen nagy szél kerekedett, egy nagy ág lezuhant egyenest a lova elé, aki ettől megbokrosodott. Mária hiába volt jó lovas, az esést már nem tudta kivédeni, és a földre zuhant.
Annyi ereje még volt, hogy felüljön, azonban nagy fájdalmak közepette megindult a szülés és életet adott fiának, de nyomban el is ájult.
Eközben Zsigmond már magán kívül volt az idegességtől és a haragtól, mert hiába kérlelte
Mária udvartartását, hogy ne engedjenek neki ilyen esztelenséget, mégis engedték kilovagolni. Kiabált és átkozódott mindenkivel, még a szegény apátot is és a legutolsó lovászgyereket is megátkozta. Imádkozott is mindenki, és a király távoztával síri csend borult a palotára.
A királynőre és az újszülött trónörökösre a budai hegyekben élő apácák leltek rá. Abban a pillanatban, amint megtekintették őket és odaszaladtak, Mária és gyermeke nagy fájdalmak közepette kilehelte lelkét.
Épp akkor, amikor Mária és a gyermeke testét elhagyta a lélek, a királyi udvarban a királynő lakrészében összegyűlt udvarnép - a királynő valamennyi cselédlánya, a szolgája, a lovászai, a bölcs tanácsadói, a muzsikusok, festők, mesteremberek, de még az apát is - kővé dermedtek.
A király átka érte el mindannyiójukat. Zsigmonddal az apácák közölték a lesújtó gyászhírt, és mikor magába roskadva visszatért a Palotába, maga talált rá a kővé dermedt udvari népre. Szólni sem tudott a rémülettől. A király éveket öregedett egyetlen óra leforgása alatt.
Attól tartva, hogy Buda lakosai és az ország népe őt hibáztatva ellene fordul, Zsigmond a testőrség lehűségesebb tagjait magához szólította és megparancsolta nekik, hogy ássanak egy nagy gödröt a Palota mellett, és abba temessék el a szobrokat. A legényeknek azt mondta, hogy
Mária királynő kapta volna a sok szobrot a gyermeke születésére tartott ünnepségen ajándékként, de a tragédia miatt látni se akarja azokat.
Így történt tehát. A szobrokat elásták, a király pedig a gyászév letelte után elvette második feleségét, Cillei Borbálát. Az udvarba hozatott új szolgák, szolgálólányok, udvarhölgyek azonban meg sem közelítették kővé dermedt társaikat.
Teltek az évek, évtizedek, évszázadok. Az akkor élt embereknek nyoma sem volt már, mint ahogy a házaiknak sem. Új idők jöttek, furcsa masinákkal, új öltözékekkel, szokatlan építményekkel. Sokszor ádáz harcok, ostromok zajlottak a kőszobrok fölött, a budai Királyi Palota falai között. A legutolsó ilyen ostromot követően azonban megváltozott a világ, és a fegyverek helyett munkagépek zajára lettek figyelmesek a kőszobrokba zárt szellemek. Ugyanis a megkövült emberek szelleme bezáródott a szobrokba. Érzékelték a fejük fölött zajló eseményeket, hallották az ostromok, viharok, árvizek zajait, hallottak és értettek mindent, de élettelenül, tetszhalott állapotban feküdtek ott a föld alatt.
Egyszer csak – 579 hosszú esztendő elteltével – újabb zajokra lettek figyelmesek, és ezek a hangok mások voltak mint az eddigiek: munkások csákányaira, ásók és lapátok sercegésére emlékeztette őket. Egyre közelebbről szűrődtek a hangok, mígnem egyszerre csak napfény szűrődött át a törmelék és földrétegeken és megpillantották újra a kék eget, rájuk sütött újból a fényes Nap. Ekkor találtak rájuk a régészek az 1974-es ásatások során. A földben eltöltött évek azonban nyomot hagytak rajtuk. Letörtek orraik, leestek fejeik, kőruháikat megszaggatta az idő.
Az évszázadok alatt összezárva, a szobrokba zárt szellemek egymással ugyan tudtak beszélgetni, de azt, hogy mély nyomokat hagyott rajtuk az idő, azzal csak ekkor szembesültek. Öröm volt bennük, hogy ismét napvilágra kerültek, de el is szomorította őket a tudat, hogy így, kővé válva, kőbe zárva maradnak most már mindörökre. A szobrokat a Palotának éppen abban a részében állították ki, ahol annak idején azon a végzetes napon összegyűltek imádkozni, és ez a tudat megnyugvással töltötte el a szobortestbe zárt udvari népet.
Azóta a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumának látogatóit fogadják ott, és jelenlétükkel tanúsítják a régi kort. Kiállítási tárgyak lettek, de csak nappal. Éjszakánként ugyanis a szellemeké lesz a Palota terme. Ekkor szellemhangokkal telik meg a kiállítóterem, a szobrok átbeszélik a nap eseményeit, egymással beszélgetve gondolatokat és eszmét cserélnek. Előjönnek a rettenetes utolsó nap emlékei, amelyeket azóta begyógyított az idő, és leginkább csak a boldog előkészületek órái maradtak meg emlékeikben. A cselédlányok ilyenkor éjszaka kipletykálják, kiket néztek ki maguknak a múzeumlátogató fiatalemberek közül, a szolgálók, ajtónállók és lovászlegények megbeszélik, ki milyen újdonságra lett figyelmes, milyen új masinák tűntek fel a látogatók kezében, az apát prédikációt tart, a festő a napközben látott színes ruhák árnyalatait próbálja felidézni, az udvari tudós pedig elgondolkodik, hol állhat manapság a tudomány és honnan szerezhetik vajon a tudást ezek az ifjak.
Így telnek az éjszakák a kőszobrok között, azonban amikor felkel a Nap, elhallgatnak és élettelen szobroknak látszódnak a kiállító termekben. Az iskolás gyermekek, akik unottan nézik a semmibe meredő szobrok ütött-kopott arcát, és inkább arra gondolnak, hogy mikor mehetnek már ki az udvarra nyomkodni ismét a telefonjaikat, mit sem sejtenek a vitrin mögött állók életéről és annak végéről.
Az embereknek, akik előttük sétálnak, fényképezik őket, fogalmuk sincs arról, kik is voltak ők valójában, mi a történetük, és azt sem sejtik, hogy a kőszobrok mindent értenek.
Történt ugyanis, hogy sok-sok évvel ezelőtt élt egy gyönyörű királynő, Máriának hívták. Halálosan beleszeretett a jóvágású branderburgi választófejedelembe, Luxemburgi Zsigmondba. Milyen szépek is voltak ők együtt! És mennyire kedvesek az udvari néppel! Mindenkihez volt egy jó szavuk. Dicsérték a szakácsné főztjét, megköszönték az udvari szabó munkáját, aki szebbnél szebb ruhakölteményekkel kápráztatta el őket. Kedvesen beszéltek a cselédekkel, akik minden kívánságukat lesték. A legbizalmasabb viszonyban azonban az ősz hajú apáttal voltak, aki segített nekik a helyes úton maradni a mindennapok útvesztőiben. Felkészítette őket az uralkodással járó nehézségekre, a leendő gyermekeik nevelésére, de aki arra is figyelt, hogy jól bánjanak a körülöttük lévő emberekkel. Az esküvőjük hatalmas pompával zajlott. Özönlöttek a királyok, fejedelmek, fejedelemasszonyok, hercegek, hercegnék, mindenféle szolgálójukkal, kísérőjükkel. A környéken lakó parasztok is nagy izgalomban voltak, mindenki csinosítgatta a portáját, söpörte az udvarát és telerakta az út melletti fákat virágokkal, tisztelegve királynőjük előtt, aki már három éve állt az ország élén.
A templomi szertartáson mindenki meghatódott, majd visszatérve a királyi palotába folytatódott az ünneplés, a dínom-dánom. A konyhában folyamatos volt a sürgés-forgás, a kemencéknek ki sem volt idejük hűlni. A hordókból folyamatosan csapolták a bort.
A lakodalom elmúltával csendesebb lett a királyi udvar. Na, nem mintha egész álló nap csak heverészett volna a királyi pár! Az ország ügyeit intézték, követeket fogadtak, peres ügyeket rendeztek, együtt viselték immár az uralkodás nehéz feladatát.
Mindemellett készültek nagy izgalommal a kis jövevény érkezésére és a keresztelőre. Igen, bizony, a királynő gyermeket várt! Senki nem lehetett boldogabb Zsigmond királynál. Óvta, féltette a feleségét, minduntalan megfeddte az udvarhölgyeket, hogy ne engedjék asszonyukat, felelőtlenségre ragadtatnia magát. De a királynőnek volt egy nagy szenvedélye, mégpedig a lovaglás. Szélben, napsütésben, kora reggel, késő este képes volt lóra ülni. Emiatt volt is nézeteltérés a királyi pár között. Az apát próbálta Zsigmond királyt csitítani, hogy engedjen feleségének, hiszen minden szempontból üdvös, ha az asszony kívánsága meghallgatásra lel. Szegény, ha tudta volna, mi lesz ebből az engedékenységből, biztos nem ezt mondta volna.
Történt ugyanis, hogy azon a bizonyos végzetes napon - amikor már a keresztelő előkészületei zajlottak -, hogy a legkedvesebb udvarhölgye, a legfőbb bizalmasa nehezen múló időt elütendő, egy könnyű vadászatra invitálta királynőjét, akit nem kellett kétszer kérni, ha lovaglásról és az erdei kirándulásról volt szó. Mária úgy gondolta, hogy még egyszer a gyermeke születése előtt hódol szenvedélyének az erdő csendjében. Hiába mondta neki a többi tapasztaltabb asszony, hogy Zsigmond király bizony a fejüket véteti, ha megtudja, miben segítettek úrnőjüknek, Mária hajthatatlan volt. Gyorsan felöltözött, és már készen is állt a kalandra. Meg sem várva társalkodónőjét, kilovagolt a budai hegyekbe, ahol eszébe jutottak boldog gyermekkorának emlékképei. Azonban hirtelen nagy szél kerekedett, egy nagy ág lezuhant egyenest a lova elé, aki ettől megbokrosodott. Mária hiába volt jó lovas, az esést már nem tudta kivédeni, és a földre zuhant.
Annyi ereje még volt, hogy felüljön, azonban nagy fájdalmak közepette megindult a szülés és életet adott fiának, de nyomban el is ájult.
Eközben Zsigmond már magán kívül volt az idegességtől és a haragtól, mert hiába kérlelte
Mária udvartartását, hogy ne engedjenek neki ilyen esztelenséget, mégis engedték kilovagolni. Kiabált és átkozódott mindenkivel, még a szegény apátot is és a legutolsó lovászgyereket is megátkozta. Imádkozott is mindenki, és a király távoztával síri csend borult a palotára.
A királynőre és az újszülött trónörökösre a budai hegyekben élő apácák leltek rá. Abban a pillanatban, amint megtekintették őket és odaszaladtak, Mária és gyermeke nagy fájdalmak közepette kilehelte lelkét.
Épp akkor, amikor Mária és a gyermeke testét elhagyta a lélek, a királyi udvarban a királynő lakrészében összegyűlt udvarnép - a királynő valamennyi cselédlánya, a szolgája, a lovászai, a bölcs tanácsadói, a muzsikusok, festők, mesteremberek, de még az apát is - kővé dermedtek.
A király átka érte el mindannyiójukat. Zsigmonddal az apácák közölték a lesújtó gyászhírt, és mikor magába roskadva visszatért a Palotába, maga talált rá a kővé dermedt udvari népre. Szólni sem tudott a rémülettől. A király éveket öregedett egyetlen óra leforgása alatt.
Attól tartva, hogy Buda lakosai és az ország népe őt hibáztatva ellene fordul, Zsigmond a testőrség lehűségesebb tagjait magához szólította és megparancsolta nekik, hogy ássanak egy nagy gödröt a Palota mellett, és abba temessék el a szobrokat. A legényeknek azt mondta, hogy
Mária királynő kapta volna a sok szobrot a gyermeke születésére tartott ünnepségen ajándékként, de a tragédia miatt látni se akarja azokat.
Így történt tehát. A szobrokat elásták, a király pedig a gyászév letelte után elvette második feleségét, Cillei Borbálát. Az udvarba hozatott új szolgák, szolgálólányok, udvarhölgyek azonban meg sem közelítették kővé dermedt társaikat.
Teltek az évek, évtizedek, évszázadok. Az akkor élt embereknek nyoma sem volt már, mint ahogy a házaiknak sem. Új idők jöttek, furcsa masinákkal, új öltözékekkel, szokatlan építményekkel. Sokszor ádáz harcok, ostromok zajlottak a kőszobrok fölött, a budai Királyi Palota falai között. A legutolsó ilyen ostromot követően azonban megváltozott a világ, és a fegyverek helyett munkagépek zajára lettek figyelmesek a kőszobrokba zárt szellemek. Ugyanis a megkövült emberek szelleme bezáródott a szobrokba. Érzékelték a fejük fölött zajló eseményeket, hallották az ostromok, viharok, árvizek zajait, hallottak és értettek mindent, de élettelenül, tetszhalott állapotban feküdtek ott a föld alatt.
Egyszer csak – 579 hosszú esztendő elteltével – újabb zajokra lettek figyelmesek, és ezek a hangok mások voltak mint az eddigiek: munkások csákányaira, ásók és lapátok sercegésére emlékeztette őket. Egyre közelebbről szűrődtek a hangok, mígnem egyszerre csak napfény szűrődött át a törmelék és földrétegeken és megpillantották újra a kék eget, rájuk sütött újból a fényes Nap. Ekkor találtak rájuk a régészek az 1974-es ásatások során. A földben eltöltött évek azonban nyomot hagytak rajtuk. Letörtek orraik, leestek fejeik, kőruháikat megszaggatta az idő.
Az évszázadok alatt összezárva, a szobrokba zárt szellemek egymással ugyan tudtak beszélgetni, de azt, hogy mély nyomokat hagyott rajtuk az idő, azzal csak ekkor szembesültek. Öröm volt bennük, hogy ismét napvilágra kerültek, de el is szomorította őket a tudat, hogy így, kővé válva, kőbe zárva maradnak most már mindörökre. A szobrokat a Palotának éppen abban a részében állították ki, ahol annak idején azon a végzetes napon összegyűltek imádkozni, és ez a tudat megnyugvással töltötte el a szobortestbe zárt udvari népet.
Azóta a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumának látogatóit fogadják ott, és jelenlétükkel tanúsítják a régi kort. Kiállítási tárgyak lettek, de csak nappal. Éjszakánként ugyanis a szellemeké lesz a Palota terme. Ekkor szellemhangokkal telik meg a kiállítóterem, a szobrok átbeszélik a nap eseményeit, egymással beszélgetve gondolatokat és eszmét cserélnek. Előjönnek a rettenetes utolsó nap emlékei, amelyeket azóta begyógyított az idő, és leginkább csak a boldog előkészületek órái maradtak meg emlékeikben. A cselédlányok ilyenkor éjszaka kipletykálják, kiket néztek ki maguknak a múzeumlátogató fiatalemberek közül, a szolgálók, ajtónállók és lovászlegények megbeszélik, ki milyen újdonságra lett figyelmes, milyen új masinák tűntek fel a látogatók kezében, az apát prédikációt tart, a festő a napközben látott színes ruhák árnyalatait próbálja felidézni, az udvari tudós pedig elgondolkodik, hol állhat manapság a tudomány és honnan szerezhetik vajon a tudást ezek az ifjak.
Így telnek az éjszakák a kőszobrok között, azonban amikor felkel a Nap, elhallgatnak és élettelen szobroknak látszódnak a kiállító termekben. Az iskolás gyermekek, akik unottan nézik a semmibe meredő szobrok ütött-kopott arcát, és inkább arra gondolnak, hogy mikor mehetnek már ki az udvarra nyomkodni ismét a telefonjaikat, mit sem sejtenek a vitrin mögött állók életéről és annak végéről.
Az embereknek, akik előttük sétálnak, fényképezik őket, fogalmuk sincs arról, kik is voltak ők valójában, mi a történetük, és azt sem sejtik, hogy a kőszobrok mindent értenek.