Miután bezáródnak az ajtók a Vármúzeumban, s megüresedik az összes lépcső, az összes folyosó, mikor már csak a porcicák susmutolnak, a tárgyak is elalszanak. Már nem feszítenek úgy, mint napközben, hogy csinosnak látszódjanak. A zárt ajtók mögött már csak halkan szuszognak. De természetesen nem minden tárgy, nem minden díszítés szunnyad el. Az egyik ilyen el nem szunnyadó a zöld madár. Ő maga dísz egy korsón, de mégis, többet ér mint egy átlagos ékesítő, mert a korsó miatta lesz különlegesebb egy közönséges edénynél. Ez a festett zöld madár minden éjjel a korsót szórakoztatja, amelyikre festették. Elmesél neki egy történetet hosszú életének kalandjairól vagy más tárgyak, díszek életéről. Ezeket a történeteket szinte sosem szokta egynél többször elmesélni. Leszámítva a zöld madár első történetét, a kedvenc mesélni valóját. Azt meséli minden szombaton. De mivel a korsó már nagyon unja ezt a történetet (főleg azért mert ő is ott volt, látta és hallotta már akkor is a nagy részét), a madár sokszor már csak magának meséli halkan suttogva. Valahogy így szól.
Még ma is van egy igen különös, varázslatos lejtő. Jablonka lejtőnek nevezték és nevezik még most is. Népessége nem volt túl nagy, de mindenesetre arra elég, hogy Pukkanika, az akkori Jablonkai grófkisasszony kedvére uralkodhasson felette. Pukkanika, egy szőke göndör hajú, smaragdzöld szemű, hófehér bőrű, nádszál karcsú, rózsapiros-pozsgás arcú, magabiztos, intelligens tekintetű és tartású kisasszony volt. Díszes, hat alsószoknyás ruhákat hordott, mindig hangulatának megfelelőt. Ám az akkori ember számára vonzó kinézet mögött egy durcás, haragos, állandó szórakoztatást igénylő, harcias és mindennel elégedetlen lány volt. Egy igazi kis pukkancs. Nagyon könnyen felkapta a vizet. Vidámnak szinte sosem lehetett látni. Annál inkább volt ideges. Mikor nagyon megharagudott valamiért (általában naponta ötször), akkor tört zúzott, és csak annyit ordított, hogy: – Ezt a sértést!
Ilyen állapotában csak egy valami tudta megnyugtatni. Ha leültették agyagozni. Ilyenkor főleg edényeket készített. Azért nyugodott meg az agyagozástól, mert amellett, hogy lekötötte a figyelmét, még elégedett is volt vele. Mert Pukkanika grófkisasszony egyetlen egy valamivel volt megelégedve az egész világon. Ez a valami vagy inkább valaki nem volt más, mint ő maga. Épp ezért azzal is meg volt elégedve, amit készített. Azon a napon is így történt, amikor kedvenc jó vágású, kedves, széles szájú udvari bolondja a következőképpen köszönt rá.
A száműzött egy magas, dús, sötét hajú és tótükörkék szemű ifjú volt. Alkata daliás, határozott, helyes vonású arccal. Nem gondolkodott sokat. Másnap reggel útnak is indult. Lova hátán rendkívül lovagiasan bebaktatott a Jablonka lejtői erdőbe.
Csakhogy nem volt minden olyan egyszerű, mint ahogy gondolta. Eleinte ugyan egy egész széles erdei ösvényen haladt, hallotta a madarak füttyszavát, távoli patakocskák locsogását, az erdő színei is kedvesek voltak. Azonban, ahogy Gell lovagolt, egyre beljebb és beljebb, sűrűsödni kezdtek a fák. Gellnek végül már kardjával kellett a sűrű növények között utat vágnia, ám ez egyre reménytelenebbnek tűnt számára. Így hát úgy döntött, visszafordul. Ám váratlanul az eddig vágott és taposott ösvény már nem volt mögötte. Helyén csak vaskos égbe meredő fák ágaskodtak könyörtelenül. Gell ennek láttán ijedten körbenézett, s hamar meglátott maga előtt egy nyíl alakú táblát, melyen a következő felirat állt: Az erdő korsógyűjtőjéhez a nyíl irányába fordulva kell menni!
Gell kétségbeesése csak tovább fokozódott, mikor hirtelen ott termett előtte az útmutató tábla. De hamar pillanatnyi megnyugvás öntötte el, mikor elolvasta a táblán lévő feliratot, és elnézett a nyíl irányába. Ugyanis arra újra nyílt út, melynek végén egy kipett-kopott, apró, mégis takaros faházat lehetett látni. Gell hamar odalovagolt, s bekopogott.
Egy váratlan pillanatban belépett Gell is a terembe. A madár nélküli korsóval a kezében, és a körtével a vállán. Pukkanika, kisebb nagyobb halántéklüktetések közepette, végighallgatta a körte bűnbánó vallomását, majd a grófkisasszony kezébe vette a korsót. Amint kissé elfordította, tekintete pont oda esett, ahol a sárga madár állt egykor, de helyén most már egy zöld madár állt.
A bolond igen meglepődött ezen, de még annál is jobban csodálkozott Gell meg a körte..
Pukkanika pedig végül már nem kérdezte, hogy a bolond hogy jutott ki a börtönből. Nem is volt mérges, már csak azért sem, mert nevettetője egy rendkívül szép dalba fogott, mely egy zöld madárról szólt. Pukkanika úgy érezte, hogy ő az a zöld madár. A körte úgy, hogy ő a legderekabb vitéz, hiszen nélküle sosem került volna elő a kancsó. Gellnek pedig olyan érzése volt, mintha már a markában tartaná a száz aranyat.
A zöld madárnak erről a történetről minden szombaton eszébe jut, hogy még mennyi kalandja lehetne, ha nem azt a bizonyos éjszaka pihenni vágyó vármúzeumi korsót ékesítené. Egyszóval a madár új történeteken gondolkodik, mert már nagyon unatkozik. Ezért jobb minél előbb megnézni. Ki tudja, láthatjuk-e még, mielőtt elrepül?
VÉGE
Még ma is van egy igen különös, varázslatos lejtő. Jablonka lejtőnek nevezték és nevezik még most is. Népessége nem volt túl nagy, de mindenesetre arra elég, hogy Pukkanika, az akkori Jablonkai grófkisasszony kedvére uralkodhasson felette. Pukkanika, egy szőke göndör hajú, smaragdzöld szemű, hófehér bőrű, nádszál karcsú, rózsapiros-pozsgás arcú, magabiztos, intelligens tekintetű és tartású kisasszony volt. Díszes, hat alsószoknyás ruhákat hordott, mindig hangulatának megfelelőt. Ám az akkori ember számára vonzó kinézet mögött egy durcás, haragos, állandó szórakoztatást igénylő, harcias és mindennel elégedetlen lány volt. Egy igazi kis pukkancs. Nagyon könnyen felkapta a vizet. Vidámnak szinte sosem lehetett látni. Annál inkább volt ideges. Mikor nagyon megharagudott valamiért (általában naponta ötször), akkor tört zúzott, és csak annyit ordított, hogy: – Ezt a sértést!
Ilyen állapotában csak egy valami tudta megnyugtatni. Ha leültették agyagozni. Ilyenkor főleg edényeket készített. Azért nyugodott meg az agyagozástól, mert amellett, hogy lekötötte a figyelmét, még elégedett is volt vele. Mert Pukkanika grófkisasszony egyetlen egy valamivel volt megelégedve az egész világon. Ez a valami vagy inkább valaki nem volt más, mint ő maga. Épp ezért azzal is meg volt elégedve, amit készített. Azon a napon is így történt, amikor kedvenc jó vágású, kedves, széles szájú udvari bolondja a következőképpen köszönt rá.
- Nemességed ma is éppoly szépséges, mint egy pukkancs! – jelentette ki tréfásan, de amint az utolsó szót is kimondta, eszébe jutott, hogy Pukkanika előtt ilyen köszöntést nem lehet megejteni. Azonban akkor már késő volt. Pukkanika, ki éppen reggelijét fogyasztotta díszes reggeliző asztala előtt ülve, tágra nyitotta szemeit. Elkezdett lüktetni a halántéka, majd felfújta magát, felemelte a tányérját, és teljes erejéből földhöz vágta, majd üvöltötte is, hogy:
- Ezt a sértést! Azonnal tömlöcbe a bolonddal! Most!
- Bánhatod! Bánhatod Pukkanika grófkisasszony, hogy eldobtál! Hi hi hi! Bánhatod! Mert engem csak a legderekabb vitéz tud visszaszerezni a jablonkai erdő sűrűjéből! Hi hi hi!
- A dicső Pukkanika grófkisasszony közhírré téteti, hogy száz arany annak a bátor és nemes vitéznek a jussa, aki visszaszerzi a mai napon eltűnt napsárga madár díszes kerámia korsót, mely hűn szeretett Kisasszonyunk jogos tulajdona. Az elveszett korsó valahol a Jablonka lejtői erdő legsötétebb mélyén rejtőzködhet.
A száműzött egy magas, dús, sötét hajú és tótükörkék szemű ifjú volt. Alkata daliás, határozott, helyes vonású arccal. Nem gondolkodott sokat. Másnap reggel útnak is indult. Lova hátán rendkívül lovagiasan bebaktatott a Jablonka lejtői erdőbe.
Csakhogy nem volt minden olyan egyszerű, mint ahogy gondolta. Eleinte ugyan egy egész széles erdei ösvényen haladt, hallotta a madarak füttyszavát, távoli patakocskák locsogását, az erdő színei is kedvesek voltak. Azonban, ahogy Gell lovagolt, egyre beljebb és beljebb, sűrűsödni kezdtek a fák. Gellnek végül már kardjával kellett a sűrű növények között utat vágnia, ám ez egyre reménytelenebbnek tűnt számára. Így hát úgy döntött, visszafordul. Ám váratlanul az eddig vágott és taposott ösvény már nem volt mögötte. Helyén csak vaskos égbe meredő fák ágaskodtak könyörtelenül. Gell ennek láttán ijedten körbenézett, s hamar meglátott maga előtt egy nyíl alakú táblát, melyen a következő felirat állt: Az erdő korsógyűjtőjéhez a nyíl irányába fordulva kell menni!
Gell kétségbeesése csak tovább fokozódott, mikor hirtelen ott termett előtte az útmutató tábla. De hamar pillanatnyi megnyugvás öntötte el, mikor elolvasta a táblán lévő feliratot, és elnézett a nyíl irányába. Ugyanis arra újra nyílt út, melynek végén egy kipett-kopott, apró, mégis takaros faházat lehetett látni. Gell hamar odalovagolt, s bekopogott.
- Gyere be bátran, kincsem! Annyi itt az elveszett korsó, hogy számát se tudom! Hi hi hi! Kinek az elveszett korsóját keresed? Anyukáét? Nővérkéjét? Esetleg te vesztetted el? Itt nem számít! Nálam csak megtalálni lehet, ami elveszett! Gyere! Gyere! Gyere! – hangzott az ajtó mögül egy mélyebb, nevetősen rezgő, öreg női hang.
- Ne! Ne! Ne gyere! Itt nincsen amit keresel! – mondta. Gell fülében úgy csengett, mintha az ajtó szólalt volna meg, de hamar elhessegette ezt a gondolatot. Minden esetre megtorpant. Talán kérdezni akart volna valamit, azonban mielőtt szólásra nyithatta volna száját, megszólalt az először hallott öreg, nevetősen rezgő hang:
- Nem kell aggódni, csak a patkányok cincognak a pincében! – jelentette ki, miközben kinyitotta az ajtót. A hang gazdája egy rendkívül aprócska, nagy pirospaprika orrú, fekete ruhás és kendős, dundika öregasszony volt. Szeme olyan, akár egy mély kút. Apró lábán vörös bakancs csattogott.
- Gyere! Kerülj beljebb! Itt vannak a korsók! Ho ho hó!– mutatott körbe a faházban. Amint Gell is betért, alaposan körbenézett. Ameddig a szem ellátott, korsó volt mindenütt.
- Na gyere! Gyere! Milyen korsót is keresel? – vezette beljebb Gellt az apró öregasszony.
- Pukkanika grófkisasszony gyönyörű napsárga madaras korsóját keresem.
- Biztosan itt van! – válaszolt azonnal az aprócska termetű. – Gyerünk! Fogd csak meg az egyik edénykét! Nézd meg jobban a kezedből is! – utasított az öregasszony. Gell ki is választott egy korsót, de mielőtt hozzá ért volna, újra valami hangot hallott. Most már nem is egyet.
- Ne nyúlj hozzánk! Ne nyúlj hozzánk! – mondták a korsók.
- Csak a patkányok odalent! – toppantott az öregasszony.
- Te is korsó leszel, ha hozzánk érsz! – folytatták a korsók. Gell erre kis megtorpanás után hátra sandított az öregasszonyra, aki előrehajolva dörzsölgette a tenyerét. Úgy nézett ki, mint légy a lekváros pitén.
- Sajnálom. Mégsem néznék korsót – jelentette ki Gell.
- Jaj, jaj fiacskám, jól meggondoltad? – kérdezte sejtelmesen sajnálkozva az öregasszony.
- Természetesen – hadarta Gell, és sietve elindult az ajtó felé. Ám hirtelen, mikor keze már majdnem hozzáért a kilincshez, megszólalt az aprócska korsós.
- Nagyon sajnálom, de most meg kell egyelek téged! – termett Gell előtt a boszorkány, egy hatalmas evőkanállal a kezében. Gell nem volt rest! Megragadta az evőkanalat, és elhajította. Majdnem a boszorkánnyal együtt. A nagy evőkanál repülés közben kitörte az ajtót, olyan nagy lendülettel, hogy nem lehetett látni, hova esett végül.
- Átkozott légy! Sose találd meg azt a korsót! – kiáltotta, majd szurokká változott. De hősünk eközben már messze lovagolt az erdő fái között. Mire szinte megnyugodott, észre vett a földön valamit. Megfékezte lovát, és a valami után fordította fejét.
- Milyen szép madár!.. – dünnyögött a bolond.
- Én egy rossz madár vagyok. Nagyon rossz madár – szipogta csüggedten a zöld festménynek kinéző.
- Te tudsz beszélni? – hüledezett a bolond.
- Hát hallod, hogy tudok – válaszolta a madár.
- De hát… a madarak nem tudnak beszélni! – mondta a bolond.
- Hát persze, hogy nem tudnak! Kivéve azokat, amelyek tudnak – válaszolta a madár.
- Hát jó, jó… De miért vagy te olyan rossz madár? – kérdezte a bolond.
- Hát… mert… én… kitúrtam a sárga festett madarat a helyéről. A korsóról – szipogta bűnbánóan a zöld madár.
- Miféle korsóról? – folytatta a kérdezősködést a bolond.
- Tele a pocakom! Nagyon tele a pocakom! Hű, de tele a pocakom!
- Höm… Üdvözlöm! – szólította meg Gell a körtét.
- Jaj… Édes Istenem, te is egy ilyen tökkelütött lovag vagy? – nyögött fel fáradtan a körte.
- Nem, nem, én Gellért-hegyi gróffi vagyok. De valóban nagyon lovagias – húzta ki magát Gell.
- Hát én ezt kétségbe vonnám – morgott magában a körte.
- Na szóval – szólalt meg újra Gell – én csak szerettem volna megdicsérni sárgaságodat! Én is egy épp ilyen szép sárga madarat keresek, mely egy korsót ékesít. Nem láttad véletlenül? – tudakolta.
- Dehogyis nem! Hát pont tőle lehetek ilyen szép sárga! Nem sokkal ezelőtt valószínűleg megettem – mondta nevetve a körte, mire Gell mozdulatlanná vált. Csak a homlokán kezdtek gyűrődni a ráncok. Majd összegörnyedt, kezébe temette az arcát, és sírva fakadt. Úgy bömbölt, hogy kék szeméből csak úgy potyogtak a krokodil könnyek.
- Hogy lesz meg így a száz arany? Hogy megyek én vissza a szép Gellért-hegyre? – zokogta.
- Na… Azért nem kell úgy sírni. A korsó még itt van – bökött egy levélkupacra a körte. És csakugyan… Gell leszállt lováról, és a kupacból kihúzta Pukkanika ledobott korsóját, majd lehuppant a kupac mellé a földre.
- Hogy fogom megmondani a grófkisasszonynak, hogy lelopták a madarat a korsóról? – folytatta tovább a sírást Gell.
- Nem lelopták! Leették! – helyesbített a körte.
- Igen, tudom. Te etted le! – mordult a gyümölcsre Gell.
- Hát…izé… őszintén sajnálom – válaszolta bűnbánóan a körte. Csönd lett. Csak Gell szipogott. Ám egyszercsak a körtének támadt egy ötlete.
- Na! Hagyd abba a sírást! Elviszel engem a korsóval a grófkisasszonyhoz, én pedig elmondom, mi történt. Jó lesz úgy? – meresztett nagy szemeket a körte.
- Hát… Talán igen – sóhajtotta Gell, miközben letörölte a könnyeit. Nem sokkal ez után ismét lóháton, a körte irányításával, elindultak kifelé az erdőből, egyenesen a jablonkai vár felé.
- Tudod, ma reggel azt mondtam Pukkanikának, hogy olyan, mint egy pukkancs. És ezért kerültem ide – mesélte el a bolond a madárnak börtönbe jutása történetét.
- Idenézz! – mondta a madár, és kitépett magából egy tollat. Majd csőrével, mintha átfestené, formázná, egy virágot készített belőle.
- Ez legyen a pukkancs virág – mondta a madár, majd odaadta a bolondnak. Az meg nézte, nézegette,aztán felsóhajtott.
- Hát jó, jó… De hogy mutatnám meg Pukkanikának, mikor itt ülök? – mondta, mire a madár kitépett magából még egy tollat. Majd azt is átfestette, formázta, s így fütyült.
- Ez itt a cellaajtó kulcsa – mutatta fel, majd valóban kinyitotta vele a cellaajtót.
- Fenséges Pukkanika! – szaladt a bolond háta mögött a különös zöld madárral a grófkisasszony felé, miután megtalálta. A díszes pihenőteremnek kinevezett szobában álltak. Pukkanika,nagyon meglepődött. Olyannyira, hogy meg sem szólalt.
- Ez itt a pukkancs virág! – tartotta Pukkanika elé a bolond a virágot. Amint Pukkanika kezébe vette, halk pukkanások kíséretében, a virág szirmai épp oly sárgára változtak, mint az elveszett kancsón lévő madár.
Egy váratlan pillanatban belépett Gell is a terembe. A madár nélküli korsóval a kezében, és a körtével a vállán. Pukkanika, kisebb nagyobb halántéklüktetések közepette, végighallgatta a körte bűnbánó vallomását, majd a grófkisasszony kezébe vette a korsót. Amint kissé elfordította, tekintete pont oda esett, ahol a sárga madár állt egykor, de helyén most már egy zöld madár állt.
A bolond igen meglepődött ezen, de még annál is jobban csodálkozott Gell meg a körte..
Pukkanika pedig végül már nem kérdezte, hogy a bolond hogy jutott ki a börtönből. Nem is volt mérges, már csak azért sem, mert nevettetője egy rendkívül szép dalba fogott, mely egy zöld madárról szólt. Pukkanika úgy érezte, hogy ő az a zöld madár. A körte úgy, hogy ő a legderekabb vitéz, hiszen nélküle sosem került volna elő a kancsó. Gellnek pedig olyan érzése volt, mintha már a markában tartaná a száz aranyat.
A zöld madárnak erről a történetről minden szombaton eszébe jut, hogy még mennyi kalandja lehetne, ha nem azt a bizonyos éjszaka pihenni vágyó vármúzeumi korsót ékesítené. Egyszóval a madár új történeteken gondolkodik, mert már nagyon unatkozik. Ezért jobb minél előbb megnézni. Ki tudja, láthatjuk-e még, mielőtt elrepül?
VÉGE