-Ti aztán tudjátok, milyen keserű érzés a mellőzöttség, szegény öreg barátaim. – sóhajtott fel zárás előtt nem sokkal a teremőr. Szánakozva vizslatta a hiányos szobrokat. Mindez hozzátartozott a jól megszokott esti rituáléjához. Napfényben, a múzeum látogatói társaságában eszébe sem jutott volna hasonló gyengédséggel fordulni holmi közönséges kiállítási darabokhoz. Mégis, hosszú évtizedek alatt észrevétlenül a szívéhez nőttek. Különösen a késő délutáni félhomályban szerette őket, amikor lassan kiürült a gótikus szobrok terme, és a levegő megtelt békés, zavartalan csenddel.
Olyankor leült a nyikorgó műanyagszékére, hátradőlt, ujjait összefonta ölében és sóhajtott egy nagyot. Majd egy kisebbet is. Pár perc elteltével általában mondott is valamit. A terem kéksége, a szobrok gyengéd figyelme, végtelen türelme megindította, s szóra bírta a megfáradt vénembert. Sohasem használta ugyanazokat a szavakat, mondandója azonban mégsem tért el soha az előző estitől. Példának okáért ezúttal az alábbi mondat hagyta el lefelé görbülő ajkait: ,,Ti aztán tudjátok, milyen keserű érzés a mellőzöttség, szegény öreg barátaim.”, előtte való nap pedig így kezdte magányos párbeszédét szeretett szobraival, amely sokkal inkább hatott monológnak: „Eh, a fene vigye el az egészet!”
Meghatottan járatta végig tekintetét drága ismerősein. Egyikükön kifejezetten sokat időzött a pillantása. Ez a bizonyos szobor, egy madonnaalak különösen kedves volt a szívének. A számokkal jelölt gótikus szobrok magyarázatául szolgáló füzetkében a harmincas szám mellett az alábbi felirat állt: Madonna gyermekkel, noha a szegény öreg madonna mindkét karja könyöktől lefelé hiányzott, gyermekestül.
A tökéletes, zavartalan csend ürességébe hirtelen közeledő léptek zaja vegyült. A teremőr tudta, hogy mint minden este, ezúttal is bekövetkezett az elkerülhetetlen. Egy biztonsági őr rontott be nagy robajjal. Ez ugyanaz az ember volt, mint aki előző este jött érte; megjegyezvén, hogy indokolatlanul sokáig maradt. Végigcsörtetett a kék szobortermen, egyenesen az árnyékban meghúzódó férfi és nyikorgó széke felé tartott.
-Hazamehet, öreg! – harsogta. – Zárás van!
A teremőr lehunyta hártya vékonyságú szemhéjait. Az imént oly békésnek ható légkör már feszülten remegett. Hullámokban lökte felé a nyers valóság csípős hidegét és már érezte is a gyomrába maró szorongást. De azért csak felállt, szótlanul, és könnyed, hangtalan léptekkel követte kifelé a termetes fiatalurat, akinek – aprócska ember lévén – szinte még az árnyékában is elveszett. Távoztukkal a teremre teljes csend és sötétség borult. Egyedül az ajtó közelében világított egy kis piros lámpa, vöröses fényruhába öltöztetve a közelben ácsorgó szobrokat. Ez a lámpa a riasztóhoz tartozott. A riasztó sohasem szólalt meg. Azon az éjjelen történt először és utoljára, hogy váratlanul felharsant rémisztő rikácsolása.
Minden úgy kezdődött, hogy éjfél után valami kis motoszkálás hallatszott az ajtón kívülről. Fojtott suttogás, kőkarmok, ahogy karcolják a padlót, kőszárnyak suhogása, kőnevetés, kőkárogás és kőmorgás. Mindez olyan halkan történt, hogy ha a teremőr még mindig ott ücsörög nyikorgó műanyag székén, valószínűleg betudta volna saját élénk képzeletének. Viszont, ha elmozdul szokásos helyéről, hamar feltűnt volna neki, hogy a reneszánsz kőemlékek terméből két műtárgy bizony hiányzik.
-Milyen káárrr, hogy nem kértünk érte többet! – jelentette ki a Holló. Kicsit pöszén beszélt a csőrében szorongatott kőgyűrű miatt. A frízről ugyan levált, amint éjfélt ütött az óra, a gyűrűt azonban félt otthagyni, hiszen még a végén ellopná egy tréfás kedvű szomszéd. -Te ostoba! Örülj, hogy egyáltalán ennyiben kiegyezett velünk! – rivallt rá a Szfinx. Állítólag vörösmárványból faragták, azonban az irigyek azt rebesgették, hogy csupán vörösmészkő alkotja. A hiú leányzó a rosszindulatú pletykákat természetesen azonnal hárította, és ügyesen kitért az alapanyagával kapcsolatos kérdések elől. A frízről szökött hollófigura nem szólt semmit, csupán alattomosan elvigyorodott. Kőszárnyaival lomhán csapkodva imbolygott a Szfinx feje felett.
-Te szerencsétlen állat! Úgy viselkedsz, mint egy részeg teremőr. – sziszegte a Szfinx fojtott hangon. – Márpedig most mindenképpen össze kell kapnod magad, nehogy a Madonna meggondolja magát. Ne feledd, a Nagy Kulcscsomó a tét!
-A Nagy Kulcscsomó… - suttogta a Holló csak úgy maga elé. De ezt olyan áhítattal és vágyakozással tette, hogy közben egy pillanatra megfeledkezett lebegő testhelyzetéről és kishíján a földön végezte.
-Holló! – vette észre a Szfinx társa pillanatnyi megingását – Hányszor mondtam már neked, hogy ne repülj! Egyszer még felkenődsz a falra valamelyik éles kanyarnál, vagy lepotytyansz a földre. Elég öreg vagy már te ahhoz, hogy ne élj túl egy hasonlót!
A Holló igyekezett figyelmen kívül hagyni a korára vonatkozó, kifejezetten aggasztó megjegyzést, és a szoborterem ajtajához érve óvatosan bekopogott. Bent fojtott sustorgás morajlott fel. A gótikus szobrok nem számítottak látogatóra aznap éjjel, és megpróbálták meglesni, ki érkezett, nem sok sikerrel. Kulcscsörgés hallatszott. A Holló nem tudott másra gondolni, csakis arra, hogy semmilyen fémtárgy nem csöröghet ilyen gyönyörűen, egyedül a Nagy Kulcscsomó. A múzeum minden lakója számára rejtély volt, hogyan jutottak a gótikus szobrok az összes termet nyitó Nagy Kulcscsomó birtokába, valamint hogyan fordították a saját hasznukra, mint hogy rögzítéseiknek köszönhetően mozgásra mind képtelenek voltak.
-Én beszélek, értve vagyunk? – súgta fenyegetően a Szfinx, mancsával az ábrándozó Holló felé legyintve.
A terem ajtaja hamarosan kitárult, a viszonylag gyakori látogatónak számító Holló és
Szfinx pedig beléptek, illetve berepültek. Egy pillanatra minden szobor elhallgatott, és a félhomály sűrű ködén át megpróbálták beazonosítani a riasztó tüzes fényében fürdő vendégeket. Valahonnan a terem végéből hirtelen tiszteletet parancsoló hang zendült, kellemetlenül belehasítva az éjszaka puha csöndjébe.
-Szfinx! Holló! – dörögte a tekintélyes basszus. – Miben sántikáltok már megint? Sosem fordult még elő, hogy ide valamilyen alattomos hátsó szándék nélkül léptetek volna be. Ki vele, essünk túl rajta! Mit akartok? Pontosan tudjátok, hogy itt nem látnak szívesen benneteket. -Drága, édes jó barátom, ne légy ily elutasító máris! – dorombolta a Szfinx mézesmázosan, és szemét kidüllesztve közelebb iramodott a hang forrásához, vakon meredve a sötét sarokba. – Egyszer, mindössze egyszer fordult csak elő olyan, hogy nem mondtunk neked igazat, de úgy vélem, ez már a múlté.
A Szfinx ekkorra már egészen közel járt a beszélőt rejtő üvegvitrinhez.
-Te, a Bölcs Fej, eszes ember vagy, nem tagadhatod meg belépésünket, hiszen tudod, mennyi barátunk van, aki nem nézné jó szemmel – duruzsolta, és két lábra ágaskodva nehéz kőmancsait óvatosan a vitrin üvegére helyezte.
A vitrinben egy töredezett, testevesztett férfifej volt, félig nyitott szájjal, homloka köré tekert kendővel. Ő volt a negyvenötös számú szobor, azonban társai oly nagyra tartották és becsülték, hogy bizalmuk és iránta való áhítatos figyelmük kimondatlanul is a tiszteletbeli egyes számúvá avatta.
-Akkor, azon az éjjelen felnyitottátok a szemem. – sóhajtotta a Bölcs Fej. Kínos lassúsággal beszélt mindenről, ami bántotta. Nehezére esett fennhangon szólnia az őt ért sérelmekről, olyan érzés volt számára, mintha maga rombolná önnön büszkesége magas, majdhogynem
megingathatatlan falát. Ezúttal azonban kénytelen volt figyelmeztetnie a Szfinxet, és általa elmaradhatatlan barátját is, a Hollót, hogy többé nem élvezhetik bizalmát, mióta néhány hónappal korábban kísérletet tettek rá, hogy megszerezzék a Nagy Kulcscsomót, amely a Vármúzeum lakói közös beleegyezésével a gótikus szobrokat illette meg.
-Tulajdonképpen… - kotyogott közbe a buta Holló -, mi a Madonnához jöttünk. -Hogyan? – kiáltott fel csodálkozva a Bölcs Fej. Meglepetésében egy pillanatra kiesett komoly szerepéből.
-Mit akartok tőle? – csattant váratlanul egy ismeretlen férfi hangja.
-Te meg ki vagy? – sziszegte irányába a Szfinx. Fejét idegesen kapkodva hol a Hollóra vetett villámló pillantásokat, amiért az nem tudta megállni, és eljárt a csőre, hol pedig az idegen szoboruraságot igyekezett megtalálni tekintetével. Mindemellett annak is szükségét érezte, hogy fél szemét állandóan a Bölcs Fejen tartsa, biztos, ami biztos.
-Itt vagyok! – felelte a fiatalos, kissé heves hang, melynek gazdáját már nem világította meg a vészjósló vörös fény, így alakját szinte teljesen ellepte az éjszakai sötétség. – A Madonna pedig az én jegyesem, és nem tűröm, hogy a beleegyezésem nélkül holmi kétes hírű csavargókat fogadjon. Nem tudom, miben sántikáltok, csirkefogók, de ajánlom, hogy semmi köze ne legyen a leendő asszonyomhoz!
Ezt már a Madonna sem hagyhatta szó nélkül. Felháborodása azonban nem látogatóinak, hanem állítólagos jegyesének szólt.
-Nem, Fegyverhordozó! – kiáltotta tiszta, ám kissé eszelősnek ható hangján. – Talán nem mondtam el elégszer, hogy nem akarok hozzád menni? Te csökönyös szamár, nem értesz meg semmit, nem élted át mindazt, amit én, te nem vesztetted el a…
-A gyermekedet, tudom! – harsogta gúnyosan az öntelt Fegyverhordozó, aki a huszonkilences számot viselte. Hiába volt daliás, természetét senki nem állhatta. – Mellettem annyi gyermeked lehet, amennyit csak akarsz, mégis, mindig azzal az eggyel törődsz! Mindig csak a múlt, a múlt, és a múlt…! Felejtsd el! Én meg a fél lábamat vesztettem el, mégsem nyavalygok. Mind értéktelenek vagyunk, be sem lettünk fejezve, eldobtak minket, mint holmi értéktelen kőtéglákat, összetörtünk, mind sokat vesztettünk. Te azt a gyermeket, én a fél lábamat. És? Mind megtanultunk a hiányzó darabjaink nélkül élni, kivéve téged. Nem akarsz boldog lenni? Hát mellettem az lehetnél! – harsogta magából egészen kikelve az indulatos fiatalember, s a beszéd hevében majd’ lefordult állványáról. Ismét feléledt a pusmogás, ezúttal azonban sokkal izgatottabb és tapintatlanabb szavak hagyták el az ajkakat, mint a (pillanatnyilag türelmetlenül várakozó) vendégek érkezésekor.
Csupán egyetlen szobor maradt szótlan: a Néma Négyes. Arcát akkoriban vesztette el, amikor a Madonna a gyermekét. Azóta kényszerű, örök némaságra volt kárhoztatva. Velem viszont tényleg boldog lehetnél, még ha nem is felhőtlenül – gondolta, szomorúan figyelve a Madonnát.
-Hányszor, de hányszor tárgyaltuk már meg ezt… - sóhajtotta fáradtan a Bölcs Fej, de ezúttal senki még csak rá sem hederített. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a veszekedőket, noha minden éjjel tanúi lehettek hasonló vitáknak kettejük között.
-Tudjátok-e, milyen az igazi bánat? – emelte elkínzott tekintetét szobortársaira a Madonna. Váratlanul, mint egy gombnyomásra, hirtelen síri csend lett. Mindenki őt figyelte, ki kíváncsian, ki aggodalmasan, a Fegyverhordozó pedig csillapíthatatlan dühvel, noha ő sem szólt semmit. A szoborhölgy így folytatta: - Nem tudjátok. Sokat vesztettetek ugyan, karokat, lábakat, arcokat, testeket, de mindez mit számít! Az ember úgy van kitalálva, hogy az ehhez hasonló kisebb veszteségeken túlléphessen egy nap. Az egyetlen, amin túllépni sosem lehet egészen: a halál. Amikor nem csak egy darabkát vesztünk el a másikból, hanem őt magát, teljes egészében, aki kegyetlen módon magával rántja a mi törékeny lelkünk épségét is, és sosem engedi el többet. Hiszen a halál nem a holtaknak fáj, hanem az élőknek. Kezdetben mind azt hisszük, hogy magunkért, a sikerért és a pénzért élünk, és csak akkor eszmélünk fel, hogy valójában nem, amikor már késő, amikor már elvesztettük életünk értelmét, azt a személyt, aki minden boldogságunkat jelentette. Mondjátok meg, van még értelme élni ezután? Nekem vane értelme élnem? Hiszen egyetlen gyermekem volt a mindenem. Olyan fiatal volt még! Csecsemő volt, aprócska gyermek, nem vétett semmit a világ ellen. És összetört. Millió darabra. Nem… Nem tudtam megvédeni. - a nő szép hangja elcsuklott. Szemeiből patakzottak a könynyek (az ilyesmi szobrok esetében kifejezetten ritka, tehát csendben ácsorgó társai érthető módon nagyon meg voltak illetődve).
A Néma Négyes is zokogott, noha ő hangtalanul, könnyek nélkül, csak úgy magában. Nincs igazad, gondolta, hiszen nézz csak rám. Képtelen vagyok a beszédre, a mozgásra, csupán az ostoba szívem dobog kitartóan és rendületlenül, már nem is tudom miért. Tehetetlen vagyok. De valamiért mégsem adtam fel a reményt, hogy egyszer még viszontszeretsz. Ám amíg ki nem mutathatom érzéseimet – márpedig ilyesmire fizikailag képtelen vagyok –, addig csupán a képzeletemben létezik minden, amit irántad érzek. A szerelem maga is egy halott ember, akit én siratok szakadatlan.
Továbbra is súlyos csönd nehezedett a teremre, és a Szfinx érezte, hogy hamarosan elveszti a türelmét. Nem volt kíváncsi a panaszkodásra, neki a Nagy Kulcscsomó kellett, sürgősen, hogy segítségével örökre elhagyhassa börtönét, a múzeumot, és olyan messzire meneküljön, hogy még a Holló se találhasson rá.
-Madonna – szólította meg a szipogó nőalakot. – Ne késlekedjünk többet. Eleget vártam már. Meg Holló is, természetesen.
A Madonna könnyeit törölgetve bólintott. A Szfinx azon nyomban rávetette magát a Madonna állványára, karmaival, fogaival rángatva-cibálva a szobor rögzítéseit. A Holló is készségesen segédkezett: még a gyűrű is kipottyant csőréből nagy igyekezetében.
A Bölcs Fej ocsúdott fel először, azonban tehetetlen volt.
-Mit műveltek?! – ordította, test nélküli fejét kétségbeesetten kapkodva jobbra-balra. – Te áruló! – visított a Madonnára, s ide-oda ficánkolva próbált szabadulni rögzítései fogságából.
Nem tudta, pontosan mi történik, de ez nem zavarta abban, hogy mindjárt árulóként könyvelje el hű szobortársát. – Befejezni!
De mondhatott akármit; a Holló és a Madonna mintha meg sem hallotta volna. Egyedül a Szfinx villantott felé egy fölényes mosolyt. Két perc sem telt belé, és a Madonna előtt szabad volt az út, akárhová is tervezett menni. Hiszen szándéka világos volt: nem fog egyhelyben maradni. Még akik az imént szánták is, már nem éreztek mást iránta, csupán haragot, amiért könynyűszerrel félrevezette mindannyiójukat. Egyedül a Fegyvertartót nem lehetett behúzni a csőbe. -Te…! Te gonosz némber! Mindig is tudtam, mire készülsz! – rikoltotta – Ezekkel a semmirekellőkkel szövetkezel, hogy megszökhess innen! Abból aztán nem eszel! Megállítalak, te gyűlöletes nőszemély! – azzal megpróbálta felé hajítani a kezében tartott törött kősisakot. Nem talált. – Állítsa meg valaki! – kezdett el kiáltozni ismét, azonban már közel sem akkora lelkesedéssel, mint az előbb. A Madonna egy lépést sem tett egészen addig. Akkor viszont a tekintetektől kísérve az állvány legszélére araszolt.
-A kulcsokat. – követelte a Szfinx olyan halkan, hogy a felbolydult teremben más meg sem hallotta a címzetten kívül, aki erre gúnyosan elmosolyodott.
-Azt hitted, megkapod? – kérdezte fennhangon a Madonna. Iménti érzelmességéből már semmi se maradt. Rideg, rezzenéstelen arccal járatta körbe tekintetét a termen, megilletődött társait vizslatta, kik időközben elcsendesedtek a szoborhölgy szavait hallva, és zavarodottan várták, mi következik mindezen érthetetlen események után.
-Hogyan…? – hebegte értetlenül a Szfinx, és vörösmárvány fejében lassan körvonalazódni kezdett egy ködös gondolat: hogy talán átverték. – De… Az egyesség. Egyességet kötöttünk, hogy ha én kiszabadítalak, te ideadod nekem a Nagy Kulcscsomót. – bizonygatta.
-A kulcscsomó nincs nálam. Soha nem is volt. Mégis, titeket olyannyira elvakított a kapzsiság, hogy elhittétek legelső szavamat. Ég veletek! – kacagott fel hidegen a Madonna. – Engem már vár a gyermekem. – szemei újra megteltek könnyel.
A Néma Négyes gondolatban így szólt: Úgysem teszed meg. Ismerlek, isme…
-Nem! – ordította éktelen haragjában a Bölcs Fej. – Nem engedem! Nem szök…
De a Madonna leugrott az állványról. Egyszerűen alábukott, nehéz kőteste szinte azon nyomban földet ért, de többet nem is lehetett már testnek nevezni; apró darabokra törött. A következő pillanatban pedig a riasztó borzalmas, fülsértő vijjogása hasított a levegőbe.
Olyankor leült a nyikorgó műanyagszékére, hátradőlt, ujjait összefonta ölében és sóhajtott egy nagyot. Majd egy kisebbet is. Pár perc elteltével általában mondott is valamit. A terem kéksége, a szobrok gyengéd figyelme, végtelen türelme megindította, s szóra bírta a megfáradt vénembert. Sohasem használta ugyanazokat a szavakat, mondandója azonban mégsem tért el soha az előző estitől. Példának okáért ezúttal az alábbi mondat hagyta el lefelé görbülő ajkait: ,,Ti aztán tudjátok, milyen keserű érzés a mellőzöttség, szegény öreg barátaim.”, előtte való nap pedig így kezdte magányos párbeszédét szeretett szobraival, amely sokkal inkább hatott monológnak: „Eh, a fene vigye el az egészet!”
Meghatottan járatta végig tekintetét drága ismerősein. Egyikükön kifejezetten sokat időzött a pillantása. Ez a bizonyos szobor, egy madonnaalak különösen kedves volt a szívének. A számokkal jelölt gótikus szobrok magyarázatául szolgáló füzetkében a harmincas szám mellett az alábbi felirat állt: Madonna gyermekkel, noha a szegény öreg madonna mindkét karja könyöktől lefelé hiányzott, gyermekestül.
A tökéletes, zavartalan csend ürességébe hirtelen közeledő léptek zaja vegyült. A teremőr tudta, hogy mint minden este, ezúttal is bekövetkezett az elkerülhetetlen. Egy biztonsági őr rontott be nagy robajjal. Ez ugyanaz az ember volt, mint aki előző este jött érte; megjegyezvén, hogy indokolatlanul sokáig maradt. Végigcsörtetett a kék szobortermen, egyenesen az árnyékban meghúzódó férfi és nyikorgó széke felé tartott.
-Hazamehet, öreg! – harsogta. – Zárás van!
A teremőr lehunyta hártya vékonyságú szemhéjait. Az imént oly békésnek ható légkör már feszülten remegett. Hullámokban lökte felé a nyers valóság csípős hidegét és már érezte is a gyomrába maró szorongást. De azért csak felállt, szótlanul, és könnyed, hangtalan léptekkel követte kifelé a termetes fiatalurat, akinek – aprócska ember lévén – szinte még az árnyékában is elveszett. Távoztukkal a teremre teljes csend és sötétség borult. Egyedül az ajtó közelében világított egy kis piros lámpa, vöröses fényruhába öltöztetve a közelben ácsorgó szobrokat. Ez a lámpa a riasztóhoz tartozott. A riasztó sohasem szólalt meg. Azon az éjjelen történt először és utoljára, hogy váratlanul felharsant rémisztő rikácsolása.
Minden úgy kezdődött, hogy éjfél után valami kis motoszkálás hallatszott az ajtón kívülről. Fojtott suttogás, kőkarmok, ahogy karcolják a padlót, kőszárnyak suhogása, kőnevetés, kőkárogás és kőmorgás. Mindez olyan halkan történt, hogy ha a teremőr még mindig ott ücsörög nyikorgó műanyag székén, valószínűleg betudta volna saját élénk képzeletének. Viszont, ha elmozdul szokásos helyéről, hamar feltűnt volna neki, hogy a reneszánsz kőemlékek terméből két műtárgy bizony hiányzik.
-Milyen káárrr, hogy nem kértünk érte többet! – jelentette ki a Holló. Kicsit pöszén beszélt a csőrében szorongatott kőgyűrű miatt. A frízről ugyan levált, amint éjfélt ütött az óra, a gyűrűt azonban félt otthagyni, hiszen még a végén ellopná egy tréfás kedvű szomszéd. -Te ostoba! Örülj, hogy egyáltalán ennyiben kiegyezett velünk! – rivallt rá a Szfinx. Állítólag vörösmárványból faragták, azonban az irigyek azt rebesgették, hogy csupán vörösmészkő alkotja. A hiú leányzó a rosszindulatú pletykákat természetesen azonnal hárította, és ügyesen kitért az alapanyagával kapcsolatos kérdések elől. A frízről szökött hollófigura nem szólt semmit, csupán alattomosan elvigyorodott. Kőszárnyaival lomhán csapkodva imbolygott a Szfinx feje felett.
-Te szerencsétlen állat! Úgy viselkedsz, mint egy részeg teremőr. – sziszegte a Szfinx fojtott hangon. – Márpedig most mindenképpen össze kell kapnod magad, nehogy a Madonna meggondolja magát. Ne feledd, a Nagy Kulcscsomó a tét!
-A Nagy Kulcscsomó… - suttogta a Holló csak úgy maga elé. De ezt olyan áhítattal és vágyakozással tette, hogy közben egy pillanatra megfeledkezett lebegő testhelyzetéről és kishíján a földön végezte.
-Holló! – vette észre a Szfinx társa pillanatnyi megingását – Hányszor mondtam már neked, hogy ne repülj! Egyszer még felkenődsz a falra valamelyik éles kanyarnál, vagy lepotytyansz a földre. Elég öreg vagy már te ahhoz, hogy ne élj túl egy hasonlót!
A Holló igyekezett figyelmen kívül hagyni a korára vonatkozó, kifejezetten aggasztó megjegyzést, és a szoborterem ajtajához érve óvatosan bekopogott. Bent fojtott sustorgás morajlott fel. A gótikus szobrok nem számítottak látogatóra aznap éjjel, és megpróbálták meglesni, ki érkezett, nem sok sikerrel. Kulcscsörgés hallatszott. A Holló nem tudott másra gondolni, csakis arra, hogy semmilyen fémtárgy nem csöröghet ilyen gyönyörűen, egyedül a Nagy Kulcscsomó. A múzeum minden lakója számára rejtély volt, hogyan jutottak a gótikus szobrok az összes termet nyitó Nagy Kulcscsomó birtokába, valamint hogyan fordították a saját hasznukra, mint hogy rögzítéseiknek köszönhetően mozgásra mind képtelenek voltak.
-Én beszélek, értve vagyunk? – súgta fenyegetően a Szfinx, mancsával az ábrándozó Holló felé legyintve.
A terem ajtaja hamarosan kitárult, a viszonylag gyakori látogatónak számító Holló és
Szfinx pedig beléptek, illetve berepültek. Egy pillanatra minden szobor elhallgatott, és a félhomály sűrű ködén át megpróbálták beazonosítani a riasztó tüzes fényében fürdő vendégeket. Valahonnan a terem végéből hirtelen tiszteletet parancsoló hang zendült, kellemetlenül belehasítva az éjszaka puha csöndjébe.
-Szfinx! Holló! – dörögte a tekintélyes basszus. – Miben sántikáltok már megint? Sosem fordult még elő, hogy ide valamilyen alattomos hátsó szándék nélkül léptetek volna be. Ki vele, essünk túl rajta! Mit akartok? Pontosan tudjátok, hogy itt nem látnak szívesen benneteket. -Drága, édes jó barátom, ne légy ily elutasító máris! – dorombolta a Szfinx mézesmázosan, és szemét kidüllesztve közelebb iramodott a hang forrásához, vakon meredve a sötét sarokba. – Egyszer, mindössze egyszer fordult csak elő olyan, hogy nem mondtunk neked igazat, de úgy vélem, ez már a múlté.
A Szfinx ekkorra már egészen közel járt a beszélőt rejtő üvegvitrinhez.
-Te, a Bölcs Fej, eszes ember vagy, nem tagadhatod meg belépésünket, hiszen tudod, mennyi barátunk van, aki nem nézné jó szemmel – duruzsolta, és két lábra ágaskodva nehéz kőmancsait óvatosan a vitrin üvegére helyezte.
A vitrinben egy töredezett, testevesztett férfifej volt, félig nyitott szájjal, homloka köré tekert kendővel. Ő volt a negyvenötös számú szobor, azonban társai oly nagyra tartották és becsülték, hogy bizalmuk és iránta való áhítatos figyelmük kimondatlanul is a tiszteletbeli egyes számúvá avatta.
-Akkor, azon az éjjelen felnyitottátok a szemem. – sóhajtotta a Bölcs Fej. Kínos lassúsággal beszélt mindenről, ami bántotta. Nehezére esett fennhangon szólnia az őt ért sérelmekről, olyan érzés volt számára, mintha maga rombolná önnön büszkesége magas, majdhogynem
megingathatatlan falát. Ezúttal azonban kénytelen volt figyelmeztetnie a Szfinxet, és általa elmaradhatatlan barátját is, a Hollót, hogy többé nem élvezhetik bizalmát, mióta néhány hónappal korábban kísérletet tettek rá, hogy megszerezzék a Nagy Kulcscsomót, amely a Vármúzeum lakói közös beleegyezésével a gótikus szobrokat illette meg.
-Tulajdonképpen… - kotyogott közbe a buta Holló -, mi a Madonnához jöttünk. -Hogyan? – kiáltott fel csodálkozva a Bölcs Fej. Meglepetésében egy pillanatra kiesett komoly szerepéből.
-Mit akartok tőle? – csattant váratlanul egy ismeretlen férfi hangja.
-Te meg ki vagy? – sziszegte irányába a Szfinx. Fejét idegesen kapkodva hol a Hollóra vetett villámló pillantásokat, amiért az nem tudta megállni, és eljárt a csőre, hol pedig az idegen szoboruraságot igyekezett megtalálni tekintetével. Mindemellett annak is szükségét érezte, hogy fél szemét állandóan a Bölcs Fejen tartsa, biztos, ami biztos.
-Itt vagyok! – felelte a fiatalos, kissé heves hang, melynek gazdáját már nem világította meg a vészjósló vörös fény, így alakját szinte teljesen ellepte az éjszakai sötétség. – A Madonna pedig az én jegyesem, és nem tűröm, hogy a beleegyezésem nélkül holmi kétes hírű csavargókat fogadjon. Nem tudom, miben sántikáltok, csirkefogók, de ajánlom, hogy semmi köze ne legyen a leendő asszonyomhoz!
Ezt már a Madonna sem hagyhatta szó nélkül. Felháborodása azonban nem látogatóinak, hanem állítólagos jegyesének szólt.
-Nem, Fegyverhordozó! – kiáltotta tiszta, ám kissé eszelősnek ható hangján. – Talán nem mondtam el elégszer, hogy nem akarok hozzád menni? Te csökönyös szamár, nem értesz meg semmit, nem élted át mindazt, amit én, te nem vesztetted el a…
-A gyermekedet, tudom! – harsogta gúnyosan az öntelt Fegyverhordozó, aki a huszonkilences számot viselte. Hiába volt daliás, természetét senki nem állhatta. – Mellettem annyi gyermeked lehet, amennyit csak akarsz, mégis, mindig azzal az eggyel törődsz! Mindig csak a múlt, a múlt, és a múlt…! Felejtsd el! Én meg a fél lábamat vesztettem el, mégsem nyavalygok. Mind értéktelenek vagyunk, be sem lettünk fejezve, eldobtak minket, mint holmi értéktelen kőtéglákat, összetörtünk, mind sokat vesztettünk. Te azt a gyermeket, én a fél lábamat. És? Mind megtanultunk a hiányzó darabjaink nélkül élni, kivéve téged. Nem akarsz boldog lenni? Hát mellettem az lehetnél! – harsogta magából egészen kikelve az indulatos fiatalember, s a beszéd hevében majd’ lefordult állványáról. Ismét feléledt a pusmogás, ezúttal azonban sokkal izgatottabb és tapintatlanabb szavak hagyták el az ajkakat, mint a (pillanatnyilag türelmetlenül várakozó) vendégek érkezésekor.
Csupán egyetlen szobor maradt szótlan: a Néma Négyes. Arcát akkoriban vesztette el, amikor a Madonna a gyermekét. Azóta kényszerű, örök némaságra volt kárhoztatva. Velem viszont tényleg boldog lehetnél, még ha nem is felhőtlenül – gondolta, szomorúan figyelve a Madonnát.
-Hányszor, de hányszor tárgyaltuk már meg ezt… - sóhajtotta fáradtan a Bölcs Fej, de ezúttal senki még csak rá sem hederített. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a veszekedőket, noha minden éjjel tanúi lehettek hasonló vitáknak kettejük között.
-Tudjátok-e, milyen az igazi bánat? – emelte elkínzott tekintetét szobortársaira a Madonna. Váratlanul, mint egy gombnyomásra, hirtelen síri csend lett. Mindenki őt figyelte, ki kíváncsian, ki aggodalmasan, a Fegyverhordozó pedig csillapíthatatlan dühvel, noha ő sem szólt semmit. A szoborhölgy így folytatta: - Nem tudjátok. Sokat vesztettetek ugyan, karokat, lábakat, arcokat, testeket, de mindez mit számít! Az ember úgy van kitalálva, hogy az ehhez hasonló kisebb veszteségeken túlléphessen egy nap. Az egyetlen, amin túllépni sosem lehet egészen: a halál. Amikor nem csak egy darabkát vesztünk el a másikból, hanem őt magát, teljes egészében, aki kegyetlen módon magával rántja a mi törékeny lelkünk épségét is, és sosem engedi el többet. Hiszen a halál nem a holtaknak fáj, hanem az élőknek. Kezdetben mind azt hisszük, hogy magunkért, a sikerért és a pénzért élünk, és csak akkor eszmélünk fel, hogy valójában nem, amikor már késő, amikor már elvesztettük életünk értelmét, azt a személyt, aki minden boldogságunkat jelentette. Mondjátok meg, van még értelme élni ezután? Nekem vane értelme élnem? Hiszen egyetlen gyermekem volt a mindenem. Olyan fiatal volt még! Csecsemő volt, aprócska gyermek, nem vétett semmit a világ ellen. És összetört. Millió darabra. Nem… Nem tudtam megvédeni. - a nő szép hangja elcsuklott. Szemeiből patakzottak a könynyek (az ilyesmi szobrok esetében kifejezetten ritka, tehát csendben ácsorgó társai érthető módon nagyon meg voltak illetődve).
A Néma Négyes is zokogott, noha ő hangtalanul, könnyek nélkül, csak úgy magában. Nincs igazad, gondolta, hiszen nézz csak rám. Képtelen vagyok a beszédre, a mozgásra, csupán az ostoba szívem dobog kitartóan és rendületlenül, már nem is tudom miért. Tehetetlen vagyok. De valamiért mégsem adtam fel a reményt, hogy egyszer még viszontszeretsz. Ám amíg ki nem mutathatom érzéseimet – márpedig ilyesmire fizikailag képtelen vagyok –, addig csupán a képzeletemben létezik minden, amit irántad érzek. A szerelem maga is egy halott ember, akit én siratok szakadatlan.
Továbbra is súlyos csönd nehezedett a teremre, és a Szfinx érezte, hogy hamarosan elveszti a türelmét. Nem volt kíváncsi a panaszkodásra, neki a Nagy Kulcscsomó kellett, sürgősen, hogy segítségével örökre elhagyhassa börtönét, a múzeumot, és olyan messzire meneküljön, hogy még a Holló se találhasson rá.
-Madonna – szólította meg a szipogó nőalakot. – Ne késlekedjünk többet. Eleget vártam már. Meg Holló is, természetesen.
A Madonna könnyeit törölgetve bólintott. A Szfinx azon nyomban rávetette magát a Madonna állványára, karmaival, fogaival rángatva-cibálva a szobor rögzítéseit. A Holló is készségesen segédkezett: még a gyűrű is kipottyant csőréből nagy igyekezetében.
A Bölcs Fej ocsúdott fel először, azonban tehetetlen volt.
-Mit műveltek?! – ordította, test nélküli fejét kétségbeesetten kapkodva jobbra-balra. – Te áruló! – visított a Madonnára, s ide-oda ficánkolva próbált szabadulni rögzítései fogságából.
Nem tudta, pontosan mi történik, de ez nem zavarta abban, hogy mindjárt árulóként könyvelje el hű szobortársát. – Befejezni!
De mondhatott akármit; a Holló és a Madonna mintha meg sem hallotta volna. Egyedül a Szfinx villantott felé egy fölényes mosolyt. Két perc sem telt belé, és a Madonna előtt szabad volt az út, akárhová is tervezett menni. Hiszen szándéka világos volt: nem fog egyhelyben maradni. Még akik az imént szánták is, már nem éreztek mást iránta, csupán haragot, amiért könynyűszerrel félrevezette mindannyiójukat. Egyedül a Fegyvertartót nem lehetett behúzni a csőbe. -Te…! Te gonosz némber! Mindig is tudtam, mire készülsz! – rikoltotta – Ezekkel a semmirekellőkkel szövetkezel, hogy megszökhess innen! Abból aztán nem eszel! Megállítalak, te gyűlöletes nőszemély! – azzal megpróbálta felé hajítani a kezében tartott törött kősisakot. Nem talált. – Állítsa meg valaki! – kezdett el kiáltozni ismét, azonban már közel sem akkora lelkesedéssel, mint az előbb. A Madonna egy lépést sem tett egészen addig. Akkor viszont a tekintetektől kísérve az állvány legszélére araszolt.
-A kulcsokat. – követelte a Szfinx olyan halkan, hogy a felbolydult teremben más meg sem hallotta a címzetten kívül, aki erre gúnyosan elmosolyodott.
-Azt hitted, megkapod? – kérdezte fennhangon a Madonna. Iménti érzelmességéből már semmi se maradt. Rideg, rezzenéstelen arccal járatta körbe tekintetét a termen, megilletődött társait vizslatta, kik időközben elcsendesedtek a szoborhölgy szavait hallva, és zavarodottan várták, mi következik mindezen érthetetlen események után.
-Hogyan…? – hebegte értetlenül a Szfinx, és vörösmárvány fejében lassan körvonalazódni kezdett egy ködös gondolat: hogy talán átverték. – De… Az egyesség. Egyességet kötöttünk, hogy ha én kiszabadítalak, te ideadod nekem a Nagy Kulcscsomót. – bizonygatta.
-A kulcscsomó nincs nálam. Soha nem is volt. Mégis, titeket olyannyira elvakított a kapzsiság, hogy elhittétek legelső szavamat. Ég veletek! – kacagott fel hidegen a Madonna. – Engem már vár a gyermekem. – szemei újra megteltek könnyel.
A Néma Négyes gondolatban így szólt: Úgysem teszed meg. Ismerlek, isme…
-Nem! – ordította éktelen haragjában a Bölcs Fej. – Nem engedem! Nem szök…
De a Madonna leugrott az állványról. Egyszerűen alábukott, nehéz kőteste szinte azon nyomban földet ért, de többet nem is lehetett már testnek nevezni; apró darabokra törött. A következő pillanatban pedig a riasztó borzalmas, fülsértő vijjogása hasított a levegőbe.